Az idei adventben az inkarnáció, a testetöltés vagy testtélétel titka körül járnak a honlapon megjelenő tartalmak.
A szerkesztő előszava.

Imádságos vagy elmélkedős könyvnek nevezném, ha van ilyen, és ha meg kéne nevezni. Egy hétre csak egy igeszakasz. Nem beszél sokat. Inkább inspirálódik és inspirál, megdolgoztat.

Jó ötletnek tartottam, de aggódtam, hogy nem fogja tudni megvalósítani. Nagyon határozott volt, egyedül szerette volna elkészíteni. Bement a szobájába, magára zárta az ajtót.

Harminc éve nem vagyok magamnál.
Másokhoz koldusként ide-oda kopogtatok,
Csak egy kis időre fogadjatok!

Fejembe vettem azt, hogy ha eljutok az első adventi vasárnapig, akkor már lesz erőm élni, akkor már valahogy Jézus valósága határozza meg a várakozást.

A remény rendkívül ambivalens érzés. Csak a szenvedés talaján tud kicsírázni. Nem lehet privatizálni vagy korrumpálni. A remény köztulajdon.

A gyászon átmenni belegyógyulás volt az emberi valóságba.

Az újabb írásokat bemutató és minden hétfőn kiküldött Útitársak levélre itt iratkozhatsz fel.

A protestáns spiritualitástól protestáns szemmel. Új monográfia: másfél tucatnyi tanulmánnyal.

Sírj, kiabálj. Fejezd ki a gyászodat. Mikor eltelt a fél óra, takard be a szerettedet gondosan a szívedbe, és menj vissza az életbe.

Az emberi utak körbe-körbejárnak, s nem vezetnek sehova. Egyetlen vigasztalódásunk, hogy Jézus tulajdonai vagyunk.

Ami emberré tesz minket, és lehetővé teszi a boldogság megtapasztalását, az a csodálat és a megrázkódtatás között feszülő ív.

Szemelvények Nicholas Wolterstorff: Korai sirató című könyvéből

Érthetetlen. Bizonytalan.
Könyörgő kétségbeesés.
Fájdalom. Búcsú. Elengedés.

Az elhordozhatatlan és az elhordozható, a felfoghatatlan és a felfogható együtt nyomták a vállát. Ez térdre kényszerítette.

Gyertyák világítanak s elégnek.
Egy vörös levél bájosan kacag az elmúláson, nem tudva, mi fáj a létezőnek.

Egyszer kinevettek pesti barátaim, hogy így hívom. Kék fémes Simson robogón ült. Motor váza, mint egy hullámcsapás.

Az emlékezet pillérein dús nyomokban piszok. Nem tudom a csintalan szép szemedre hányni. Magam vagyok a koszorúd, ezt adtad nekem.

Kimondatlan félszavakból emlékek háza épül, elhallgatott vágyaimból tornáccá feszül, kiülök s vágyom, vágyom a másra, tompítsa el az űrt

Istennek sokféle kapcsolata van a világgal, amelyek mindegyikét áthatja a szeretet, amely az egyetlen viszonya a világgal. 

Isten a nevemen szólít, hogy az Új Jeruzsálemben egy új nevet ír majd nekem egy kövecskére, amit csak én tudok, hogy úgy szólít meg és olyannak lát, amilyennek senki más.

A nő mosolyogva csukta be a kertkaput a vidám kis csapat után.
„Jó lesz egy kicsit egyedül lenni” – gondolta.

Világok választanak el
minket egymástól
mégis szeretjük
egymást

Ezen fordult meg a bűnvalláshoz való hozzáállásom. Hogyan néz rám az Isten? Kritikusan, elégedetlenül, vagy szeretettel, törődéssel és az ő végtelen irgalmával? 

Annak az egységnek az útja, amiért Krisztus Urunk imádkozott, Krisztus személyében és jelenlétében keresendő.

Heschel rabbi szerint nem a hat nap szenteli meg a hetediket, hanem a hetedik szenteli meg a hatot.

Zsákutcában vagyok, és te juttattál ide, ó Istenem! Megtalállak a sötétben? Nem a még megmaradt fénysugarakban, hanem a sötétségben?