Mi is az értelme az adventnek, és az adventi koszorúnak? A sötétség és a fények, a várakozás – tudjuk, hogy összetartoznak és a karácsonyhoz kötődnek, de mi pontosan a közük egymáshoz?
Az „advent” kifejezés (a latinból ered, magyarul annyit tesz, hogy „eljövetel”) arra utal, hogy a keresztyén hit szerint kétezer éve Betlehemben maga a Teremtő Isten jött el, hogy az emberek között éljen és velük lakjon. Isten távolról is közölhete volna akaratát, természeti jelenségek által, vagy szószólóin, a prófétákon keresztül; de ő az emberekhez úgy akart szólni, mint ember. A keresztény hit szerint Jézus Krisztus személyében ez történt meg, az emberekhez Isten emberi testben jött el – abból a célból, hogy aki Jézust követi, abban, ami nincs a helyén, helyreálljon. Jézus életének az volt a célja, hogy az emberek Jézust követve saját magukban is megtalálják és átéljék a megújult emberséget.
Efféléket a karácsony kapcsán sokfelé olvasunk vagy hallunk, de mindehhez miként kapcsolódik advent? Úgy, mint az utazás az érkezéshez. Ha valahova készülünk, előre szabaddá tesszük magunkat, gondoskodunk az odajutásról és megtesszük a szükséges előkészületeket. Ha egy számunkra valóban fontos ünnepségre megyünk, szabaddá tesszük magunkat, rendes ruhát veszünk. Igaz, egy ünnepre úgyis elmehetünk, hogy épp csak „beesünk”, de ilyenkor mi is érezzük, hogy olyan, mintha egy kicsit csaltunk volna. Mintha csak testileg lennénk ott. Valószínűleg jártunk már így, amikor egy rendezvényre mintha bensőleg nem is értünk volna oda. És már vége is az ünnepnek. Ha egy ünnep valóban fontos, mondjuk egy esküvő vagy ballagás, akkor számunkra nem lesz elég a puszta fizikai jelenlét, bensőleg is részt szeretnénk venni. Készülődés nélkül nincs megérkezés, megérkezés nélkül nincs ünneplés.
A várakozásnak manapság azonban alacsony az értéke, a várakozás kidobott idő. Az átutalt pénznek másodperceken belül célba kell érnie, a képernyőn a dokumentumnak gyorsan kell megnyílnia, csészénkben a kávénak azonnal kell oldódnia. A készülődés ezzel szemben részben várakozás és ráhangolódás, aminek része a lelassulás. Ha igaz, hogy az ünneplésre csak úgy beesni nem lehet, vagy legalábbis nem érdemes, és az ünnepléshez vezető utat még csak lerövidíteni se lehet – mert, aki siet, nem csak hogy nem érkezik meg hamarabb, de gyakran egyáltalán nem – akkor, aki nem várakozik, veszít. A felkészülés során helyet adunk a következő eseménynek. Míg nyugtalanok vagyunk és kapkodunk, addig nemigen tudunk se a jelenben jelen lenni, se a másikra figyelni, se előre nézni. Az advent apró lépései lelassulásra hívnak.
Miként? Heti egyszer vasárnap meggyújtunk egy gyertyát – a 4 egymást követő vasárnapok mindegyikén, mindig eggyel többet. Mai logikával (a hatékonyság szellemében), ha mi alakítanánk ki az egyházi évet, azt mondhatnánk, hogy az egyházi évnek az első napja legyen a karácsony. Ha az időszámításban minden évet Jézus születéséhez igazítunk, akkor az év első napja legyen szenteste, december 24. Krisztus követői azonban már sokszáz éve a Jézus életét újra és újra idéző éves ciklus kezdetét advent első napjában jelölik meg. Hogy az adventi készülődésnek a karácsony szempontjából nézve mekkora a jelentősége, azt ez az érdekes tény jelzi, hogy az egyházi évnek – mely Jézus életét a jászoltól a keresztig, majd az üres sírig, tehát a születésétől a haláláig és a feltámadásáig kíséri végig – advent első vasárnapja az első napja.
Az adventi koszorún az újabb gyertyák meggyúlása vasárnapról vasárnapra arra emlékeztet minket, hogy közelít Jézus, „a világ világossága”. Hagyományosan az első gyertya a prófétáké, kik Jézus eljövetelét már akkor hirdették, amikor még nem is látták – csak hitték azt, hogy (miként a próféták mondták), hogy Jézus majd eljön. Sokan ma is így viszonyulnak Jézus jöveteléhez, mint Izrael prófétái: sejtik, remélik, de nem ismerik.
A második gyertya Betlehemé. Jézus fizikai születésére utal, arra az eseményre, melyben Jézust Mária a világra hozta. Jézus úgy sírt fel, ahogy mi, őt is úgy pólyálták, ahogy minket. Küszködött mindazzal, amivel mi: fáradt volt, éhes, támadta a gonosz; ezek között maradt meg annak, aki, és élt úgy, hogy Isten felé fordult.
A harmadik gyertya a pásztoroké, az egyszerű közembereké. Akkor is úgy volt, mint ma: a rászorultak és a megvetettek valahogy jobban tudtak örülni, mint azok, akik a javakban dúskálnak. Isten számukra külön tudatta eljövetelének hírét és ők örömmel fogadták. A harmadik vasárnapon meggyújtott gyertyát ezért nevezik az öröm gyertyájának, és ezért jelölik más színnel: rózsaszínnel vagy pirossal. Mert mit segít nekünk, ha Isten eljön, de nincs ránk hatással? Jézus eljövetele úgy érint minket is, mint a pásztorokat, nekünk is szól, mintha saját szívünkben születne meg. Erre emlékeztet a harmadik gyertya.
A negyedik gyertya az angyaloké. A Biblia feljegyzése szerint Jézus születésekor ők mondták: „a földön béke és jó akarat az embereknek”. Máriának pedig ezt: „Ő [mármint a megszületendő Jézus] nagy lesz, ….és királyságának soha nem lesz vége” Az angyalok szerint Jézus az egész mindenségnek békét hoz, megbékélést. A negyedik gyertya, az utolsó, ezért egyben Jézus második eljövetelére is mutat, melynek során Jézus a kozmosz bírójaként jön el.
Négy vasárnap, négy gyertya, négy eljövetel. Mind azt szolgálják, hogy meg-megálljunk, emlékezzünk, bensőleg készüljünk az eljövetel napjára. Nemcsak külsőleg, hanem belül is. Pici lépésenként.
Advent egész évünknek, sőt egész életünknek is kicsinyített mása. Egész életünkben úton vagyunk. Van, aki egy vizsgán akar átmenni, van, ki élete párját keresi, van, aki egy ügyet szeretne lezárni, de valahol, végső soron, utunk végső célját is keressük, az élet értelmét, a Valóságot. Advent arra emlékeztet, hogy miközben bandukolunk, egyedül vagy egymás mellett, miközben azon fáradunk és küzdünk, hogy eljussunk valahova vagy valakihez, megeshet, hogy meglepnek minket. Szembejön velünk Valaki, akit nem mi hoztunk a képbe. Elénk jön, nevünkön szólít.
Az adventi várakozás arra hív, hogy miközben mi keresünk és várunk, engedjük, hogy megszólítsanak. Hiszen advent nem arról szól, hogy mi mire jutunk, hanem arról, hogy valaki eljön hozzánk.
Ki ő, ki ez a velünk találkozó? Lehet, hogy a hozzánk érkezőben maga jön el, az Isten? A válasz megadásához kell a belső rákészülés, a lelassulás, hogy aki felénk jön, azzal úgy találkozzunk, mint akit befogadni is készek vagyunk, aki számára bennünk van hely.