Thomas Merton azt írja: Végül is a legtisztább imádság olyasvalami, amire lehetetlen odafigyelni, amíg véget nem ér. … Ez az imádság nem kíván tanúkat, még a lelkünk saját tanúságát sem. Egészen el akar rejtőzni Istenben. Élménye egyébként sebként marad meg lelkünkben, soha be nem gyógyuló tőrszúrásként. (A csend szava, 48.o)
Merton szavai mélyen érintenek. Ismerős húrokat pendítenek meg, életet hívnak elő bennem. Ahogy fenti szavait forgatom magamban, azt kérdezem, hogy ha az ima megélésében és tanításában az információ önmagában nem visz előrébb, ami számomra is nyilvánvaló, akkor miként is érdemes az imáról beszélni. Hiszen azt, hogy másoknak az imádságról szóló szavai az emberben életet hívhatnak elő, ismerem. Tapasztaltam már. Mertont magát is azért tartják a 20. század kiemelkedő misztikusának, mert az imádságról ír, és úgy ír, ahogy kevesen. Számomra az, hogy az imáról úgy beszélni, hogy az más számára segítő lehet-e, nem kérdéses. Viszont, ha az imádság nem kíván “tanúkat”, ahogy Merton mondja, hiszen a lényegi megerősítés az élő Istentől jön, közvetlenül, akkor az imádság lényegéből mit lehet átadni? Az imát milyen értelemben lehet tanítani?
Ez a kérdésem. Mi jellemzi azt a tanúskodást, ami az imádságban bárkit is előrébb vihet?
—
Az alapvetés: a tiszta imát csak belülről lehet ismerni. Akinek azt Isten adja. A találkozásról éppen ezért nem is az ember tanúskodik, hanem Isten. És ez így elég, teljesen elég. Nem is kell más. A találkozást az ember számára egyszer a mozgás jelzi, máskor az állandóság, miko hogy, vagy ezek együtt. A fény, az izzás. Aki Istent látja, nem magáról tud bármit is, Istennel van. Akire fény vetül, maga is fénnyé lesz. Aki Istent látja, megfeledkezik minden másról. Nem úgy, hogy eldönti, most nem foglalkozom a figyeléssel, és önmagammal, nem, hanem inkább valami vagy valaki más ragadja meg a figyelmét. Aki Lélekben imádkozik, azt viszik. Hogy hova, azt maga se tudja. A tiszta ima olyan, mint a falevél a rohanó folyón.
—
Aki az imára reflektál, vagy arról beszélni próbál, az egy lépés távolságot vesz az imádságtól. Az a hely, ahonnan az imádságra rálátunk, szükségszerűen külső. Aki az imádságról szól, annak beszéde – mégha az isteni jelenlét emlékére épít is – olyan, mint forráspatakot ecsetvonásokkal lefesteni, mely utal a víz ízére, pezsdítő hidegségére, de csak közvetve közöl róla bármit. Elmondhatja, hogy a tiszta ima olyan, mint az elektron, melynek sebességét és tömegét egyszerre nem lehet mérni, ha megállítjuk, megszűnik maga lenni. De Istent csak Isten teheti bárki számára jelenvalóvá, az isteni jelenlét ismeretét ember létrehozni vagy átadni nem tudja, ez képtelenség.
—
Az imádság útján haladva mégsem minden szó hiábavaló. Az a szó, ami azt mondja ki, ami már létezik, gyengéden és tapintatosan, ami a jelen valóságról tanúskodó, ami az élettel rezonáló, azt a kegyelmet is megnevezheti, ami munkálkodik. Annak számára, akiben munkálkodik. Ez lehetséges: ha az ember odamegy, ahol még látott, ha onnan szól, ahol még ismert, ha oda engedi magát vitetni – egészen addig –, ahol még ízlelte, hogy jó az Úr; és ha Róla úgy szól, hogy önmagát egészen hátra hagyja, és csak az ahhoz szükséges szóval és nem többel, akkor megtörténhet, hogy a Jelenlétnek nemcsak az emléke jön közel, hanem jelenvalósága is. Ráadásul nem csak abban, aki beszél, hanem abban is, aki őt hallgatja.
Tanú tanút szólít. Tűz tüzet szít. Ez az imádság érdemi tanításának útja: mélység mélységet hív elő.
fotó: Pexels