“Máskor is, akkor is tapasztaltam, hogy az élet válságos helyzeteiben egy láthatatlan kéz sorsszerű válogatással adja kezünkbe az olvasmányt, amely – így vagy úgy, néha vargabetűvel – válaszol a pillanat problémáira. Valahogy ez történt most is…” – Márai Sándor “Föld, föld!” című művéből
Én úgy olvasok, mint egy teli gyomrú vidéki kislány, aki bekerült egy nagyvárosi előkelő bankett svédasztalos termébe, ahol annyi finomság csábítja a szemét, szívét, zsigereit, hogy ihaj. De szól a gyomrom, hogy ‘Hékás, nincs már itt kapacitás teljes fogásokra kérem szépen, itt ül még a mindennapok ebédje benned’. Az ókori római pávatollas hánytatás meg már nem dívik, illetve én is inkább úgy vágyom enni, hogy az beépüljön, ne csak egy szintig jusson el, s aztán vissza. Jóleső kompromisszumot kötök hát a svédasztallal és tele gyomrommal. Okosan szemezgetek, optimális mértékben kóstolgatok. Hát mostanság többnyire én így olvasok.
Ez a Márai idézet is egy finom pozsgás szőlőszem volt számomra (a könyv teljes hosszán még azóta sem sétáltam végig, de hiszem, hogy lassan járva tovább érek, s talán jobban is érek…). Mikor ezt olvastam, azt éreztem: ‘Igen! Pontosan! Ez így van!’ Kaptam én már így mennyei biztatást egy random Audrey Hepburn filmből, egy virágtalan nem túl extra zöldleveles szobanövénytől, útszéli gyomtól, fáktól, egy kínai ebéd mellé 100 Ft-ért vett szerencsesütitől és természetesen sok könyvből, dalszövegből, versektől és egy-egy festménytől. Pont így, ahogy Márai írja. A láthatatlan kéz adta. Pont úgy, ott és abban a pillanatban, amikor megérthettem.
Pünkösdkor a jelenlévőkhöz az embereken át szólt Isten, “mindegyik a maga nyelvén hallotta őket szólni”, hogy értsék. Nemrég voltam egy kis koncerten kortárs fiatal felnőttekkel. Csodálatosnak találtam mind a fellépőket, mind a közönséget. Azon tűnődtem, vajon szól-e hozzájuk az Isten a saját nyelvükön? Eléjük teszi-e ez a láthatatlan kéz azokat a könyveket, verseket, dalokat, szobanövényeket, szerencsesütiket, filmeket, és egyéb utakat, melyek által megérthetik, hogy nem véletlen. Hogy ők sem véletlenek, és a láthatatlan kéznek fontos, ami velük történik. Fontos az, amin gondolkoznak. És kaphatnak válaszokat.
Kétségeim vannak. Érinti-e őket ez a kéz? Megérzik-e a posztmodern zajban, vagy a posztmodern zaj által, ha igen? Tud-e az én kezemben megbújni a láthatatlané? És ha nem? Szóra bírja-e a köveket helyettem? De a feszengést már kezdem elengedni, hogy olyan nyelveken beszéljek, amiket más kér tőlem, de én nem értem.
Nem érem mindig nyomát ennek a láthatatlan kéznek, de akarom hinni, hogy érint, és válogat számunkra olvasmányokat, mert én már kaptam tőle. Annyit talán már kapizsgálok, hogy hitelesen akkor tudok enni – lenni – s tenni, ha azon a nyelven élek, amit ismerek, amit kaptam, s aminek mélységeit tanulgatom és éppen most fedezem fel.
Útitársak meg akadnak minden úton. Keresem hát velük és köztük az érintést, és bízom abban, hogy megérezzük, megértjük a jelentőségét.
* * * * *
Adrian Banuta: The Creation of Adam Canvas Print, Saatchi Art