Amikor Emmanuel Levinas (1906-1995) filozófus írásait olvastam egy új dimenziót nyitott meg bennem arról, hogy kicsoda a másik, s a Másik.
Arról a különös tapasztalatról van szó, amelyet egy másik ember arca kelt bennem. Ha ránézek, ha csodálom, vagy utálatot kelt – egyszerre szembesülök vele és magammal ugyanabban a pillanatban. Találkozunk. A másik arca megszólít, mert az arc beszél. Ha csak nézem, már belépek a történetébe és ő az enyémbe. És a találkozás után már egyiken sem maradhatunk ugyanolyanok. A találkozás után a másik nyoma/arca bennem marad, s helyet keres, foglal – ám mégsem válik tulajdonommá. Kapcsolattá válik, melyben különösen az első találkozás nyoma a legmeghatározóbb. Az összes többi találkozás már ahhoz csatlakozik, azt viszi tovább valamely úton. Akár kettőnkben külön úton.
Mit üzen a másik arca? Mások arca feleletet vár tőlem, szinte követel, felelőssé tesz. Nem véletlen, hogy sokan nem képesek ránézni egy kéregető arcára – ha nem adnak neki valamennyit. Ha valakivel rosszban vagyok, nem nézek rá, nem nézek a szemébe. Kerülöm az arcának „megszólítását”, mert nem akarok/nem vagyok képes válaszolni rá.
Az ember etikai lény, s ez az etika megelőzi őt létében. Nem ő alakítja ki etikáját (s ez sokkal több, mint az erkölcs), hanem emberré lételének alapja ez. Mert a másik valójában az a Másik, aki létre hívott mindnyájunkat. Az etika így megelőzi az ontológiát. A másik arcában maga Isten néz velem szembe. „Ez a felebarátért viselt felelősség, mely kétségtelenül rideg neve annak, amit felebaráti szeretetnek nevezünk…ezért helyesebb beszélni a mások sorsának magunkra vételéről.”[i] Így Levinas minden emberek közötti kapcsolatot aszimmetrikusnak tekint, de abban az értelemben, hogy a másik előnyt érdemel. Még mielőtt bármiről beszélnék a másikkal, már az arca a jó cselekvésére hív. Spinoza létért való küzdelem – gondolatát Levinas átfordítja a másik ember létéért való küzdelemre. Mert arra hívattattam, hogy felebaráttá legyek. Ez az etikai alapállás lehet a kulcsa annak, hogy helyesen érthessük azokat az értékeket és sérelmeket, amelyeket az emberek egymás részéről tapasztalnak, s amelyet egymásnak okoznak.
Ilyen módon a két nagy parancsolat sokkal mélyebben összetartozik, mint csupán egymásutániságában: ha Istent szeretem, szeretnem kell a felebarátomat (1Jn 4,7-11).
Martin Buber (1878-1965) egy nemzedékkel korábban abból indult ki, hogy egy ember nem képzelhető el az „összetartozásai” nélkül. Azaz, hogy az ember akkor is, ha egymagában él mindig másokkal kapcsolatban él. Mert az ember, mint olyan: kapcsolatokból szőtt szövet, s nem csak biológiai értelemben, hanem a születésétől felé és ránéző arcok sokaságától átjárt valóság. Mert a csecsemő is a fölé hajlók arcára reagál, s tanul meg mosolyogni, kapcsolódni, s ezzel önmagára találni. Az Én a Te által lesz…
Mindkét gondolkodót mélyen inspirálta a héber biblia emberről és Istenről vallott szemléletmódja. Levinas szerint az igazságosság alapja a nagy parancsolat, melynek nyelvezete nem leíró, hanem dinamikus, evokatív, igei. Isten-ember-felebarát háromszög dinamikáját az eredeti forrás, az Örökkévaló szeretete határozza meg.
Levinas mondatainak fényében ez az igevers is másként szólalhat meg: „Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket.” (2Móz 33,15) Mózes kijelentése világossá teszi, hogy „Isten arca” az ő jelenléte, az ő áldása. Ez az egyetlen, amire a népnek szüksége van, hogy elérhesse célját, hogy elérkezhessen az Örökkévaló által ígért örökségébe. S akkor már ott is vagyunk az ároni áldás mondatainál: „Ragyogtassa rád orcáját az Úr!” (4Móz 25). Azt kívánni a másiknak, ami nekem is életlehetőséget ad, hiszen a másik is arra szorul rá, amire én: Isten szeretetének állandóságára, a vele való kapcsolat megerősítésére.
Talán ki kéne váltanunk a „parancsolat” szót, mert azonnal valami vonakodást vált ki belőlünk. Azt kéne mondanunk: az az egyetlen fontos és igaz, hogy a másik szeretetére vagyunk teremtve, s rászorulunk a másik szeretetére. Ez a kölcsönösség egyszerűen Isten gondolata, szava, vallomása az emberlétről. Olyan egyszerű megvalósításban, ahogyan ezt az irgalmas samáriai tette (Luk 10,25-37).
fotók: Pixabay
[i] Levinas 1991/1998, 137-138