Egy presbiter orvos gondolatai az ókori kereszténység egyik alapvető mozgalmáról
2011-ben jártam először Görögországban a Halkhidiki félszigeten. Innen látótávolságra esett Athos hegye, ahol a görög ortodox atyák szinte szüntelenül imádkoznak és emellett végzik mindennapi teendőiket. Érdekelt életük, imádságaik, „leborulásaik”, próféciáik, csodálatos gyógyításaik.
Olvastam egy könyvet Hészükhaszta Józsefről, Athos-hegy egykori atyjáról, az ő bölcsességéről és imádságairól. Belelátva mindennapi életükbe nagyon sok a hasonlóság a mai Athos hegyen élő szerzetesek és a sivatagi atyák életmódja között.
Vonz valami abban, ahogy a sivatagi atyák és anyák éltek, ahogy Istent keresték, ahogy imádkoztak. Sokszor gondolkodom azon, hogy szívesen elvonulnék én is egy hónapra-kettőre, hogy kettesben legyek az Úrral. Csak Ő és én. Életem során többször adódott alkalom, hogy néhány napot eltöltsek csendességben. Csodálatos lelki tapasztalatokkal lettem gazdagabb, amelyek ma is éltetnek-táplálnak. Ezekben a csendekben találkoztam először az élő Istennel és minden nagy előrelépés, felismerés a hit keskeny útján a világtól elvonulva, az Úrral kettesben született bennem. Nem csoda, hogy vonzódom a sivatagi atyák életmódjához, aszkéziséhez. Állandó visszatérő kérdés bennem: Szabad-e nekem gazdagabbnak lennem, mint másnak, aki hajléktalan vagy nincs tápláléka? Jézus is örök aszkézisben élt. Pál apostol is megélte a gazdagságot és a szegénységet is, Krisztus követőjeként megtanult szűkölködni és bőségben élni. Sokan vallják, köztük Szent Ferenc, hogy a legynagyobb szabadság a szegénység, mert ha nincs semmid, semmi sem köt e világhoz. E tekintetben sokat elleshetünk a sivatagi atyáktól és anyáktól, akik a 3-4. században a világ zajától és a világiasodó egyháztól elmenekülve az egyiptomi sivatagban telepedtek le, és ott aszkétikus életet éltek.
A sivatagi atyák életmódja, aszkézisük, küzdelmeik
Az első szerzetesek Jézus szavain felbuzdulva vonultak ki a sivatagba:
„Ha tökéletes akarsz lenni, menj el,
add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek,
és kincsed lesz a mennyben;
aztán jöjj, és kövess engem.” (Máté 19,21)
Követték Jézus példáját a szegénységben, engedelmességben és önmegtartóztatásban. Kezdetben néhányan, majd egyre többen mindenüket eladták, vagyonukat szétosztották a szegények között, és kivonultak a pusztába remeteként élni. E folyamatot elősegítette, hogy Diocletianus római császár keresztényüldözése elől sokan menekültek akkoriban a sivatagba.
A remeték többnyire egymástól távol, magányosan, nagyon egyszerű körülmények között éltek. Csak vasárnaponként találkoztak az istentiszteleteken, meg a közös munka során, például aratáskor. De előfordult, hogy egy-egy idősebb atya köré sok tanítvány települt, hogy hallgassák őt és engedelmesen szolgáljanak. Egyiptomban számos terület ismert, ahol tömegesen éltek, a legismertebbek közülük Skétisz, Nitria, Kellia, Théba, de Kis-Ázsiában is voltak kisebb telepeik Palesztina és Szíria sivatagában.
Egyszerű ruhát viseltek, szőrpalástot mint Illés vagy teveszőrcsuhát mint János. Ruházatuk nem lehetett kirívó, de szennyezett sem. Voltak, akiknek megnőtt szakálluk, és hajuk volt egyetlen ruházatuk. Leginkább mezítláb jártak, sarut csak ritkán öltöttek. Kétkezi munkával tartották fenn magukat, kosarat vagy gyékényt fontak, melyet élelemre cseréltek. Pásztorkodtak, vagy salétrom kitermeléssel foglalkoztak. Mások kertészkedve teremtették elő táplálékukat. Fő betevőjük a kenyér volt, emellett lencsét, csicseriborsót, gyümölcsöket is fogyasztottak. Naponta egyszer étkeztek csak, mondván:
„Ha valaki egyszer eszik naponta, az szerzetes;
ha kétszer, az testi ember,
ha háromszor, az állat.”
Egyesek hosszabb ideig böjtöltek, akár 40 napon át nem vettek magukhoz sem vizet, sem élelmet. Illés Atya napi egy szelet kenyeret és 3 olivabogyót evett csupán, Orr Abbáról az maradt fenn, hogy fénnyel táplálkozott. János csak növényeket fogyasztott, de ő falánk volt, ezért mondták róla, hogy „úgy legelt a sivatagban, mint egy szarvas”.
A remeték hosszú évekig, évtizedekig küzdöttek démonaikkal. A legnagyobb kísértést számukra a falánkság és a bujaság jelentette, melyek szorosan összefüggenek egymással. A bőséges evés-ivás felerősíti a paráznaság kísértését, és a remeték hitték, hogyha mértéktartóak az evésben és az ivásban, akkor le tudják küzdeni ezeket a kísértéseket. Mikor a testi vágyaik olyan erősek voltak, hogy olykor mégis elbuktak, akkor önmaguknak ítéltek meg penitenciát, melynek nagyon szélsőséges formája is ismert volt közöttük. Origenész egész odáig ment, hogy kasztráltatta magát, miután engedett a csábításnak. Mózes Abba pedig így vall: „Amikor fiatal voltam, néha erősen gyötört a bujaság kísértése. Mélyebbre hatoltam tehát a sivatagban, és 42 napig ott maradtam, anélkül, hogy kenyeret ettem, vagy vizet ittam volna. Imádkoztam az Úrhoz és Ő megszabadított ettől a kísértéstől. Nem is látogatott meg többet, egész életemen át.” Van akinek „könyebben”, van akinek nehezebben ment, hogy megszabaduljon a bujaság kísértésétől. Egyiptomi Szent Máriáról, mint a legismertebb ammák (anyák) egyikéről köztudott, hogy mielőtt megtért 17 éven át kurtizán volt. A sivatagban 17 éven át gyötörte őt a paráznaság démona, és csak ezután szabadult meg e kísértéstől.
Imádság a sivatagban
A sivatagi remeték nagy „öregjei” (görög: geron) imádságban és önmegtagadásban szerzett tapasztalataikat megosztották a fiatal tanítványokkal, akiknek a kérdései többnyire a lelki élet körül forogtak. Az „öregek” nagyon rövid, sokszor csak néhány szavas választ adtak, vagy egy-egy beszédes cselekedettel feleltek. Az „öregek” e mondásai szájhagyomány útján terjedtek, a tanítvány megtanulta az „abbatól” és ugyanazt hagyományozta saját tanítványára.[i] Általánosan elfogadott volt, hogy a mondások forrása Isten Szent Lelke, ezért is illették logos (a közlést szolgáló szó, Ige) vagy rhema (inkább a cselekvéshez vezető szó) kifejezéssel őket.
A tanítványok számára a legfontosabb kérdés az volt, hogy miként üdvözülhetnek, minden kérdésük és cselekedetük e körül forgott. Szent Antal egy alkalommal látott maga mellett egy angyalt, aki dolgozott, majd felállt és imádkozott. Ez számtalanszor megismétlődött: dolgozott, aztán imádkozott, majd folytatta a munkát és ismét imádkozott. Szent Antal csodálkozására az angyal ezt mondta neki: „Így tegyél és üdvözülsz!” Ma is ezt tekintik a szerzetesi élet alapjának.
A sivatagi atyák és anyák munka közben rövid fohászokat mondogattak. Mondhatnánk, ahány atya vagy anya, annyiféle fohász:
„Isten, irgalmazz nekem!”
„Isten Fia, irgalmazz nekem!”
„Jézus, segíts rajtam!”
Nagyon tetszik Sára amma imája, aki mikor a paráznaság démona gyötörte, nem azt kérte, hogy Isten szabadítsa meg őt a kísértéstől, hanem hogy kapjon erőt annak leküzdéséhez:
„Isten, adj nekem erőt!”
Meghatározott időközökként munkájukat meg-megszakítva hosszabb imádságokat, kéréseket mondtak, alkalomszerűen pedig zsoltározások (dicsőítések) formájában imádkoztak. Ilyenkor többnyire állva imádkoztak, kezeiket az ég felé emelték, így testtartásuk is éberen tartotta őket.
E háromféle imádság folyamatosan jelen volt életükben, és a remeték imaszokásai hagyománnyá lettek a későbbi szerzetesrendek imaliturgiái számára. Van egy történet, ami remekül megvilágítja a sivatagi atyák „szüntelen” imádságát (1 Thessz 5,17). Egyszer Lukiosz Atyához szerzetesek érkeztek. Lukiosz Atya megkérdezte tőlük, mi a kétkezi munkájuk. A szerzetesek azt válaszolták, hogy ők nem végeznek kétkezi munkát, hanem szüntelenül imádkoznak. Lukiosz Atya tovább kérdezgette őket. Bár azt mondták, ők szüntelenül imádkoznak, kiderült, hogy mikor esznek vagy alszanak, akkor nem imádkoznak. Erre Lukiosz Atya bemutatta saját példáját, hogy miként valósul meg életében a szüntelen imádság. Munka közben egyész nap folyamatosan egy zsoltársort ismétel „Könyörülj rajtam, ó Isten, nagy irgalmasságod szerint és könyörületed sokasága szerint töröld el gonoszságomat!” (Zsolt 50,3). Majd a munkából szerzett javakból adományt ad egy rászorulónak, a fennmaradó részből pedig magát tartja fenn. Így amikor eszik vagy alszik, akkor ez a rászoruló ember imádkozik helyette.
Néhány kiemelkedő életpélda
A sivatagi atyák legismertebb képviselője Remete Szent Antal (251-356) és Remete Szent Pál (227-341). Amikor Antal 90 éves volt, látomást látott, hogy van még nála is öregebb remete. Útra kelt hát és megkereste Pált. Együtt elmélkedtek és imádkoztak, dicsőítették az Urat. Pált egy holló táplálta, aki minden nap egy fél kenyeret hozott számára. Most a holló egy egész kenyeret hozott, mivel ketten voltak. Az Úr így gondoskodott a két öreg remetéről. Egy legenda szerint Pál elküldte Antalt, hogy hozza el neki Alexandriai Szent Atanáz püspök köpenyét. Antal el is ment, de a visszaúton megérezte, hogy Pál meghalt. Mikor barlangjához ért, betakarta a köpennyel Pál testét. A sírgödröt pedig két szelíd oroszlán ásta ki, és Antal ebbe temette el Pált.
Létezett az aszkétizmusnak egy különlegesen szélsőséges példája, mely elsősorban Szíriában terjedt el az 5. században. Első jelentősebb képviselőjük Idősebb Oszlopos Szent Simeon (390-459). Ő már fiatal korában szélsőséges életmódot folytatott, két évig egy gödörben félig eltemetve élt, aztán hosszú ideig nehéz bilincset viselt lábain, majd egyre magasabb oszlopra költözött, hogy megszabaduljon az őt követő tömegtől. Összesen 37 évet töltött oszlopon – kezdetben egy 1,76 méter magas, végül egy 16 méter magas oszlopon – kitéve magát az időjárás viszontagságainak. Az emberek szentként tisztelték, ezrek keresték fel tanácsért, gyógyulásért, még II. Theodosios bizánci császár is kérte segítségét. Szent Simeon példáját sokan követték, az aszkézis e formája egyre inkább elterjedt Szíriában, Palesztinában, Egyiptomban, Bizáncban és Oroszországban. Érdekes, hogy a Nyugat-Római Birodalomban nincsenek feljegyzések oszlopos szentekről (stylita). Volt egy Ifjabb Oszlopos Szent Simeon (521-592) is, aki 71 évet élt, de ebből 6 évtizedet oszlopon töltött. Őt is csodatevőnek tartották és igen sokan keresték fel. Hiába próbált elmenekülni a világ elől, az emberek mindig rátaláltak. Az utolsó stylitaról a 16. században készült feljegyzés.
Érdemes pár szót ejteni Szent Athanáz (298-373) alexandriai püspökről is. Ő már fiatalon rokonszenvezett a sivatagi remeték életmódjával, találkozott személyesen is Remete Szent Antallal. Élete során többször száműzték, és a sivatagban a remeték között talált menedéket. Életét ő is aszkézisben töltötte. Még fiatalon elkísérte Alexandroszt, Alexandria püspökét az első nikaiai zsinatra, melyet I. Constantinus római császár hívott egybe 325-ben. A kereszténység első egyetemes zsinatának legfőbb témája az volt, hogy Krisztus egylényegű-e az Atyával vagy csak hasonló az Atyához. A jelentős többség végül az Atyával való egylényegűsége mellett foglalt állást és Arius nézete kisebbségben maradt. 328-ban Athanáz Alexandria püspöke lett. Élete végéig püspök maradt, bár számos esetben száműzték, majd visszahívták a püspöki székbe. Száműzetése során rendületlenül hirdette a nikaiai zsinat hitvallását és a szerzetesség eszményét Trierben (ahová a császár száműzte) és később Rómában is. Egész életét az arianusok nézetével szembeni kitartó küzdelem jellemezte. Írásaiban ő használja először a „monachos” megnevezést a sivatagi remetékre, melyből a „monasztikus” mozgalom megnevezés ered. Athanáz arról is említést tesz írásaiban, hogy voltak városban élő szüzek is, akiket ő „monadsontes” névvel illetett. A szerzetesség példaképének Remete Szent Antalt állította.
Athanáz mellett a kor másik nagy egyénisége Szent Pakhomiosz (287/292-346). Ő fiatalon megkeresztelkedvén álmot látott: fejére harmat hullott, jobb kezéből pedig méz ömlött le az egész Földkerekségre. Hét évet élt remeteként az egyiptomi sivatagban, amikor újabb látomást kapott: építsen hajlékot, mert az emberek sokasága özönlik hozzá. A hozzá csatlakozó tanítványokat közösségbe (koinónia) szervezte, élete során 9 kolostort alapított több mint 5000 szerzetes tanítványa számára. A hagyomány szerint egy angyal adta Pakhomiosz kezébe a szerzetesség szabályzatát. Szent Pakhomiosz mondása volt, hogy Isten három különleges értéket mutatott Egyiptomban:
- a Krisztusért küzdő és őt hordozó Athanázt;
- a koinónia szerzetesi közösséget;
- a remeték példaképét Remete Szent Antalt.
Szent Athanáz az, aki megírja a szerzetesség atyjának, Remete Szent Antalnak az élettörténetét. Ebben síkra száll a sivatagi aszkézis életeszmény mellett, melyet példaképnek állít a krisztushívők számára. Antal példája önmagában elegendő a keresztény élet hitelességéhez. Athanáz óv a hiábavaló „gnózistól”. Antal minden tudását a Bibliából és Isten Szent Lelke kijelentéseiből kapta, és ez pont elegendő az őt követőknek is. Athanáz írásainak középpontjában mindig Krisztus, illetve a szerzetesi közösség áll.
A remeték egy része nehezményezte a Pakhomiosz féle szerzetesi közösségek megjelenését. Nazianszoszi Szent Gergely írásaiban jelenik meg, hogy Athanáz volt az, aki Szent Antal életpéldája révén megbékítette a remetéket a közösségben élőkkel.
Szent Antal példája gyorsan terjedt, újabb és újabb közösségek alakultak Egyiptomban, Szíriában, Mezopotámiában, Bizáncban stb. Athanáz Szent Antalról írt életrajzát lefordították latinra, és ennek hatására Európában is egyre több monostor létesült.
Régmúlt vagy jelen
A sivatagi atyák és anyák aszkézise, magánya, elcsendesedése és az Úrral való szoros közössége számomra ma is példaértékű és követendő.
Ennek is köszönhető, hogy egyszer feleségemmel fogtuk magunkat és kettesben elzarándokoltunk Esztergomból Mátraverebély Szentkútig. Gyalogosan hegyen-völgyön, erdőn-mezőn keresztül. Ott álltunk meg, ahol akartunk, ott imádkoztunk, ahol ennek szükségét éreztük. Hallgattuk az erdő csendjét, mely tele van élettel. Rácsodálkoztunk a teremtett világ gyönyörűségére, sőt részesei lettünk ennek a világnak. Megéreztük az Élet lüktetését a teremtettségben. Nyilvánvaló volt, hogy az egész mindenség hálát zeng a mindenség Urának. Minden élő a maga nyelvén: a virágok illatozva, a fák az ég felé nyúló „karjaikkal”, a rovarok zümmögésükkel, a madarak éneklésükkel, a Nap és a felhők a fény játékával, a templom a harangjátékával. És a mindenség hálazengésére választ ad az Úr, csendes nyári szellő formájában elküldi Szentlelkét, mely átjár mindeneket és megszenteli a mindenség fohászát. Ezt megtapasztalva új ének születik szívemben, mely az Urat dicsőíti.
Az Úr soha nem a zajban, nem a tömegben és nem a sietségben jön el. Az Úrral való találkozáshoz elcsendesedésre és magányra van szükség. Ezt élték a sivatagi atyák és anyák, szemben a mi 21. századi életünkkel. Aszketikus életmódjuk példakép számomra orvosként, presbiterként.
Henri Boulad jezsuita atyával beszélgettem egyszer a szegénységről (ő volt valamikor a Caritas vezetője). Elmesélte, hogy egy rendházat vezet Egyiptomban, ahol kallódó muszlim gyerekeket gyűjtenek össze az utcáról és nevelik őket keresztyén módon. Őket a muszlim emberek támogatása tartja fenn, mert szerintük még mindig jobb, hogy a gyermek keresztyénként nő fel, mintha muszlimként az utcán éhen halna. Henri Boulad sokat utazik, van meleg szobája és élelme. Feltette elöljárójának a kérdést, hogy miért él ő jobb módban, mint szerzetes testvérei, akik az utcán kéregetnek. Azt a választ kapta, hogyha ő is olyan szegény lenne, akkor nem tudná ellátni feladatát, mint a rendház vezetője. Tetszetős válasz, talán igaz is. Mindig könnyebben elhisszük a nekünk tetsző válaszokat. Én orvosként vajon azért élek jobban, hogy el tudjam látni feladatomat, melyre az Isten elhívott? Mindenesetre én is akkor vagyok igazán szabad, ha másom nincs, mint Krisztus szeretete, mely szorongat.
[i]Lásd: Az „apophtegmak”- áthagyományozott gyűjtemény – „Az öregek könyve” (Gerontikon)