Jézus minden embert a szeretet társasága felé vezet. Az Atyának, aki egyszülött Fiát adta, és Jézusnak, aki saját életét adta értünk, és a Szentléleknek, aki az ő szeretetükben részesít – az ő társaságukba. Isten maga ezzel a szeretettel akar minket átitatni és átalakítani Krisztusban.
E szeretet befogadására nem vagyunk mindig készek. Isten azt akarja, hogy szeretete több legyen számunkra, mint egy önmagunkon kívül létező, de bennünk hatástalan erő, több mint egy fogalom. Magához akarja szelídíteni azt, aki, miközben leginkább a bensőséges kapcsolódás után vágyna úgy emberrel, mint Istennel, ettől menekül. Hogy mindegyikünket képessé tegyen szeretete befogadására.
Ebben az írásban e szeretet befogadásának és továbbadásának az útját szeretném nyomon követni. Ebben különös tekintettel szeretnék lenni az emberi személyiség alakulásán belül arra a körülményre, hogy sokaknak a szeretetszegénység a kiindulópont. Nem mindenki számára. De azok, akik az élethez a szeretethiánytól közelítenek, megkülönböztetett figyelmet érdemelnek. Mindannyian szűkölködünk Isten dicsősége és közelsége nélkül, de akinek különös mértékben kijutott a szeretettség hiányából, az idővel még a töredékes és tökéletlen szeretetet is alig tudja befogadni. Hát még a határtalan, feltétlen, tiszta és teljes szeretetet!
Ha az olvasóban az a kérdés merülne fel, hogy honnan tudom én ezt olyan jól; hát onnan, hogy én is ezt az utat jártam, innen jövök. És azt hiszem, hogy Thomas Mertonnak nagyon is igaza van akkor, amikor azt állítja, hogy ami igazán személyes, az igazán egyetemes. Ezért azt feltételezem és az a reménységem, hogy az olvasók között akad olyan, aki ennek az útnak egyes motívumait saját életéből is ismerősnek találja, és a szeretet Istenének munkáját saját életében is jobban felfedezi.
Egy hegy, melyről le kellett mennem
Amikor a debreceni vasútállomásra érkeztem, tudtam, hogy nemsokára egy népes hívő társasághoz csatlakozom; de arra nézve, hogy az igazából mit jelenthet, elképzelésem se volt. 1983-at írtunk. Néhány hónappal azelőttig abba se tudtam belegondolni, hogy Isten létezhet, februárban még meggyőződéses és harcos ateista voltam. Ekkor pedig, húsvétkor, néhány hónappal váratlan megtérésem után, egy konferenciára vártak. A kommunista vezetés alatt a valláshoz köthető összejöveteleknek nagy-nagy csendben kellett zajlaniuk, még meghívó sem készülhetett. Nem tudhattam, mire számíthatok.
Az állomáson egy jól megtermett férfi várt. Nagy tenyerét nyújtotta felém kézfogásul. Mint később kiderült, operaénekes; és erre nézve a következő napokban senkinek nem is volt kétsége: ő vezette az éneklést, öblös hangja hangosítás nélkül is betöltötte a termet. A szállásadó család, ahová a férfi elkísért, nagy szeretettel fogadott. Azelőtt ilyen emberekkel, egymáshoz ennyire kedves, a másikért áldozatot hozó és a másik mellett jóban-rosszban kitartó szeretetkapcsolatban élő családtagokkal nem találkoztam. Apánk születésem évében elhagyott, hetedmagammal. Édesanyám régen meghalt. Amit ennél a családnál láttam, valószínűtlen volt. És mégis valós.
Már a konferencia előtt tele voltam tűzzel, az első szeretet tüzével, ehhez adódott hozzá a konferencia résztvevőitől kapott szokatlan szeretet. Lángoltam. A konferencia vezetői, hallva a történetemet, azt mondták, hogy a keresztény élet azért nem fenékig tejfel; ne szegje a kedvemet, ha majd jönnek nehezebb idők. Óvatosságra intő szavuknál azonban sokkal hangosabban szólt bennem a konferencia éneke: „Teljes öröm van Tenálad, Mennyei Atyám, én már csak tebenned élek, nem látok hiányt.” Azt, hogy Isten szeretet, senki és semmi nem radírozhatta ki belőlem. Hiszen engem Ő maga szeretett.
A három nap végén mindenki hazautazott. Én se maradhattam. Csak nekem nem volt hova mennem. Nem volt otthonom. Ahogy feltámolyogtam a vonatra, és kénytelen-kelletlen vonszoltam magam előre a vasúti kocsi folyosóján, egy másik dal szólalt meg bennem, régről ismerős: „Senki nem vár, nem jön eléd. Hazamennél, de nem kérnek belőled. Azt üzenik, maradj ott, hol eddig lehettél.” (Edda) Hát hogy is távolodjak el innen, ahol valami földöntúlit éltem át, testben, egészen valóságosan? Miként fog megőrizni engem ebben a szeretetben Isten?
Akkor még nem tudtam, hogy az ember igazán azt gyászolja, akit szeret; és hogy az igazi barátságot a távolság nem elsorvasztja, hanem táplálja. Azt, hogy valamit kaptam, ami velem jön, hogy valami bennem átszakadt, ami egy új teret nyitott valami más számára, akkor nemigen láttam. A debreceniek szeretete átszakított bennem egy gátat, ami addig körülzárta a szívemet – az elutazáskor azonban csak a veszteség kötötte le a figyelmemet. Nem láttam mást, mint amit magam mögött hagyok. Mélységes szomorúság töltött el.
Most, ahogy ezt felidézem, eszembe jutnak az evangélista szavai a Mk 9,1–29-ből. E történet vége szintén egy éles váltás, egy félbeszakítás, a szálak ott is elvarratlanok maradnak.
“Mikor jöttek lefelé a hegyről, [Jézus] megparancsolta nekik, hogy senkinek el ne mondják, amit láttak, csak amikor az Emberfia már feltámadt a halottak közül. Engedelmeskedtek a parancsnak, de azon tanakodtak egymás között, mit jelent a halottak közül való feltámadás.”
A hegyről lefelé bandukoló tanítványokat nem nehéz megértenem: Jézus kicsivel ezelőtt szemük láttára ragyogott, rendkívüli fénnyel, megjelent Mózes és Illés is. Péter, János és Jakab ezt követően jönnek (az én képzeletemben inkább támolyognak) lefelé, Jézus ekkor „parancsolja” nekik, hogy amit a hegyen láttak, arról mostantól fogva egy szót se. Senkinek. Ha a korábban látott és hallott eseményekről nem beszélhetnek, mi marad azokból? Éppen a hegy titkát szerették volna őrizni és magukkal vinni! Még ha a tilalom csak egy ideig szól is (Jézus feltámadásáig, amit akkor még szintén nem értettek), Isten éppen lángra gyújtotta a lelküket, és most erről ne tegyenek említést sem? Még jó, hogy tanakodtak!
Azt a helyet, ahol Isten közel jött, mindenkinek nehéz hátrahagyni. A „hegyről” lejönni mindenkinek gyötrelmes. Azoknak, akiknek nincs lelki otthonuk, még inkább.
Vegyük most szemügyre, hogy miként munkálkodik Isten az efféle látogatásai által, mit cselekszik Ő bennünk, miközben a hegy mögöttünk marad.
1. A befogadóképesség születése
Aligha szorul alátámasztásra, hogy a szeretetre való mindenkori kapacitásunkat nagyban befolyásolja személyes narratívánk. Ahogy szüleink bántak velünk, illetve ahogy mások hatottak ránk, belénk épül. Aki tartósan mély és kölcsönös kapcsolódások nélkül él, ahhoz szokik hozzá, hogy neki ez jár. Aki a bensőségességet sokáig nem éli meg, könnyen rááll arra, hogy neki ez jutott; és szemében a szeretethiány lesz a normális állapot. Idővel aztán, öntudatlanul is, saját maga is korlátozza már azt a szeretetet, amit befogadhatna. Az ismerősség és a szokás nagy úr.
Azonban úgy hiszem az se ritka, hogy amiként emberek hagytak magunkra, úgy sokunkra emberek találnak rá. Persze ritka, nem mindennapi ajándékok ezek, de néha megadatnak. Felfedez egy tanár. Egy diáktárs. Valaki megismeri a szívünket. Ahogy csalódásainkat emberek okozták, úgy emberek megbecsülése által gyógyulhatunk. Amikor olyan szeretet ér, ami nem birtokolni akar, hanem adni, akkor a szeretetnek egy olyan mértékét is képesek leszünk befogadni, amilyet azelőtt nem. Amikor valaki megért, akkor lelkünk, mint egy virágrügy, kibontja szirmait, kitárja új színeit, befogadja a fényt. Lelkünk zárt és már-már elfelejtett ajtajait Isten gyakran emberek által nyitja meg.
Számomra ilyen ajtónyitás volt ez a debreceni konferencia, és életem későbbi pontjain más találkozások és barátságok: oldották a fagyosságot. Felhúztak egy zsilipet.
Amikor az ember azt éli meg, hogy szeretik, Isten szeretetét fogadja be. Isten gyakran emberi közösség által von minket Magához – tekintet nélkül arra, hogy akik az ő szeretetét átengedik magukon, ennek forrását ismerik vagy nem. Gyakran ismerősök által vezet el minket rajtuk túlra, és addig számunkra is ismeretlen helyekre, Önmagához. A szeretet felnyitja a szívet, mint a virágrügy burkát a tavaszi nap, és ami beárad, az maga a fény. A szeretethiányos ember tompa, érzéketlen, jeges és kemény szívét Isten gyakran emberi szeretet által készíti fel arra, hogy a szeretet előtt megnyissa magát. Ahogy János apostol 1. levele elején kifejezi, úgy mindannyiunk számára is igaz, hogy a keresztény közösség és az isteni közösség egyazon kiáradás része. A keresztény közösségben tapasztalt szeretet előétel és útkészítő a Szentháromság szeretete iránti megnyílásra.
Térjünk itt ki egy ellenvetésre. Azok, akik „lelki” emberek akarnak lenni, időnként azt feltételezik, hogy ha igazán szeretnék az Istent, akkor már nem lenne már szükségük az emberi szeretetre. A Teremtés könyvében a „nem jó az embernek egyedül lenni” megállapítás azonban nem akkor hangzott el, amikor valami már elromlott. Hanem amikor minden „jó” volt, és az ember bensőséges kapcsolatban élt Istennel. Ráadásul nem az ember panaszkodik, hogy nem érzi jól magát: Isten mondja, saját szempontjából nézve, hogy ez így nem jó. A teremtés munkája még félkész. Nincs befejezve. Vegyük észre azt is, hogy a teremtéstörténetben az isteni képmást nem az egyén hordozza, egyes számban, hanem együtt hordozzák, ketten, a közösségben élő személyek. Isten teremtette meg az embert úgy, hogy a másik emberre utaltságban nyíljon meg – még Isten felé is; és így legyen valóban ember.
Miközben itt Istennek az emberek által közölt szeretetével foglalkozunk, jegyezzük meg azt is, hogy Isten időnként közvetlenül is megérint minket; így is nyitogatja az emberi szívet. Ezeknek a minden emberi és teremtményi közreműködés nélküli látogatásoknak a jelentősége óriási. Az Újszövetség szerint, amikor Isten Lelke a szívünkbe árad, akkor tényleges változások mennek végbe bennünk, legmélyebb önazonosságunk is átalakul. Ahogy a kiváló Újszövetség-magyarázó Gordon D. Fee (a Szentlélek munkájára vonatkozó páli igeszakaszok áttanulmányozását követően, 800 oldalas alapműve végén) mondja: az Újszövetségben a Lélek mindig erővel jön el, sosem „hit által”. Vagy ahogy akár Avilai Szent Teréz vagy Jonathan Edwards kiemelik (hogy két meglehetősen különböző teológiai megközelítést említsek), és teljesen egybehangzóan: a közvetlen isteni találkozások semmivel sem helyettesíthetők. Miközben tehát most ezekre nem térek ki, fontosságukat nem hallgathatjuk el. Mivel azonban eddig Istennek csak arról a munkájáról szóltam, amit Ő az emberek szeretete által végez bennünk, térjünk most vissza annak az útnak a követéséhez, melyen Isten emberek által közölt szeretete által vezet minket a szeretet végső célja felé.
2. A szív kitágulása
Miután az ember – sok esetben, bár korántsem kizárólag, éppen az emberek szeretete által – megtanulja ízlelni és elfogadni, hogy ő maga szeretett lény, Isten „felsőbb osztályba lépteti”. Ahogy az ember megtanulja a szeretetet befogadni, Isten az általa választott időzítés szerint az embert képessé teszi arra, hogy Isten szeretetében erősödjön meg.
Minden szeretetkapcsolat Isten felé terel, hiszen azt, aki szeret, a szeretet önkéntelenül is összeköti a szeretet eredetével és céljával – ahogy a folyó sodrásában haladó kis levél egyszerre kapcsolódik össze a forrással és a tengerrel. Így tehát a tiszta szeretet sem tehet másként, minthogy túlhívjon minket önmagán; idővel a mi figyelmünk és elvárásunk középpontja is eltolódik, és a teremtmény helyett a Teremtőre helyeződik át.
Isten az embert úgy édesgeti magához, hogy az ember által közvetített szeretettől Isten szeretete felé fordítja. Itt számít az, hogy komolyan vegyük Isten érintéseit. Ahogy az egyszerű Lőrinc testvér egész életében ezt a tanácsot adta mindenkinek, meg kell tanulnunk újra és újra visszatérnünk létünk forrásához. Ezt jelenti Isten társaságában élni. Itt nem egy dogmatikus szintről van szó, hanem a tapasztalat szintjéről, Isten bennünk végzett munkájára épülésről.
Az Isten szeretetébe való belenövésben fontos szerepe van az emberekhez való kapcsolódásunk átalakulásának. Amennyire fontos az emberi szeretet befogadása, hiszen ez által nyílik meg a szív, ugyanannyira fontos az emberi szereteten túlra lépés. A mennyei Atya arra hív, hogy aki vagy ami által megismertük Istent, azon túlreppenjünk. Ebben Isten jön segítségünkre, mert ha helyet találunk magunkban arra, hogy Istennel teljünk meg, könnyebb a dolgunk. „Rendelkezéseid útján akarok haladni, hiszen szívemet kitágítottad.” (Zsolt 119,32, SZIT). Vagy a 2012-ben revideált Károli-fordítás szerint: „Parancsolataid útján járok, mert helyet csinálsz szívemben!” Isten az, aki kimunkálja, hogy az embereket is Istenben szeressük. Ahogy Szent Ágoston emlékeztet: ha valakit önmagában szeretünk, bálványimádók leszünk. Jól akkor szeretünk, ha a másik iránti szeretetünkben Isten szeretjük. „Jobb az Úrnál keresni oltalmat, mint emberben bízni” (Zsolt 118,8).
A keresztény misztikusok Istennek erről a munkájáról úgy beszélnek, mint a szeretetnek az emberi szíven sebet ejtő hatásáról, mely által Isten az embert szeretete által éhessé teszi a viszontszeretetre. Ahogy az Énekek Énekében a vőlegény szeretete a menyasszonyt beteggé teszi, a szerelem betegévé, nyugtalanná, amíg nem szerethet viszont, úgy az Isten is sebet ejt a szíven. Olthatatlan vágyat ébreszt, hogy az ember teljes szívével viszontszeresse Istent. Eközben kitágul a szív, hogy befogadja – és aztán tovább is adja – Isten teljes szeretetét. A véges szív így jut el a végtelen és őt átlényegítő szeretet befogadására.
Mindezt nem lehet siettetni. A Lélek érintéseinek igenlése kapcsán gyakori akadály a túlságos kontroll. A leggondoskodóbb szándékú ember is kiolthatja a Lelket (1Thessz 5,19), ha visszafog valakit Isten befogadásában. Ahhoz, hogy Isten hívását komolyan vegyük, először közel kell engedni. Csak ha ez megtörtént, akkor lesz értelme távolságot venni tőle és reflektálni rá. Amikor Isten szeretete valakit eláraszt, akkor az illető az őt körülvevő teremtmények ragyogását és a Teremtő általi ragyogást gyakran nem tudja megkülönböztetni. Ez egészen normális. Ahogy Péter apostol, aki a megdicsőülés hegyén, miután felragyogott előtte Mózes, Illés, Jézus, és a felhőből égi hang szólt, csak annyit tudott mondani: Költözzünk ide! A mindent beborító fényben a ragyogás forrása és tükrei között nemigen tudunk különbséget tenni.
A reflexió és az elemzés a tanulásnak fontos, de csak későbbi szakasza. Az élmény és annak a forrása idővel szétválnak, és ez fontos lépés, ekkor lehet tanulságokat levonni. Miután az emberi szeretet és az isteni szeretet eleinte szinte összefolyik, a maga idejében elkülönül. Péter apostol esetében nem tudjuk, hogy ehhez számára mennyi idő kellett, de azt igen, hogy a különválasztás megtörtént. Ő, aki a megdicsőülést követő percekben csak annyit tudott mondani, hogy „Építsünk ide három sátrat”, idővel különbséget tett az átélés és a forrás között. Évekkel később a „szent hegyen” (ahogy ő nevezi ezt a történelmi szempontból nézve közönséges dombot) történtekről úgy ír, hogy ott ők az isteni fenséget ismerték meg. Az események Isten szeretetének a lenyomatát hagyták a lelkében – innentől fogva Istent új módon ismerte. A 2Pét 1,16–18 szerint:
“Mert nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem úgy, hogy szemtanúi voltunk isteni fenségének. Mert amikor az Atya Istentől tisztességet és dicsőséget nyert, és ilyen szózatot intézett hozzá a felséges dicsőség: ‘Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm’, mi hallottuk ezt a mennyből jött szózatot, mert együtt voltunk vele a szent hegyen.”
A megdicsőülés hegyének üzenete Péter számára célba ért. Péter Jézust már lelki valóságában ismeri: számára a lényeg az Isten, az élmény csak járulék. És nem fordítva. Számára a „szent hegy” Krisztus határtalan szeretetét és hatalmát közölte; tudja, hogy a hegyen egy élményen túli valósággal volt dolga, az isteni szeretettel.
Amikor Isten szeretete az emberi szívet képessé teszi arra, hogy az ember a szeretetet ne csak beengedje, hanem ezáltal az isteni szeretetbe gyökerezzen, jobban, mint bármilyen szeretetbe; amikor az ember képessé válik arra, hogy Istenre támaszkodjon, közvetlenül, akkor azt mondja, mint a samáriai férfiak az asszonynak, hogy most már nem a te beszéded miatt hiszünk.
Isten az embert ezért édesgeti magához, hogy az ember megtanuljon Isten szeretetében akkor is megfürödni, ha száraz pusztán megy át, sötét éjen, és az emberek nem szeretik. Ahhoz, hogy Isten szeretetében akkor is nyugalomra leljünk, ha attól, akitől a szeretetet éppen várnánk, nem érzünk szeretetet, ki kell alakuljon bennünk egy olyan spirituális érzék, ami által Istenre közvetlenül is támaszkodunk, és egy olyan vágy, hogy ezt tegyük is. Az út része, hogy Isten szeretetét megtanuljuk az ember szeretetétől megkülönböztetni, hogy önmagában is megtanuljuk értékelni Isten szeretetét. Hogy hitünk és szeretetünk tárgya valóban Isten legyen.
Jézus, aki az Atya szeretettségében, és ennek örömében élt, azt akarta, hogy ez az öröm legyen a tanítványoké is, és az ő örömük „teljes legyen” (Jn 15,11). Isten országának meghatározó vonása, az öröm (Róm 14,17) az Isten szeretetéből táplálkozik. Isten erre vezet, az Ő örök és édes szeretetére támaszkodás felé; ahol a benne hívőket szabad, feltétlen, forró szeretete szorongatja. (2Kor 5,14)
A szeretetben való növekedés kapcsán érdemes még megemlíteni a szív nyelvét.
3. A szív nyelve
Ahhoz, hogy szívünk éber legyen és finom különbségtételekre legyen képes, a szív ápolására is szükség van; és ennek egyik aspektusa a lelki élet ápolásához illő nyelvezet. Elsajátítása és gyakorlása a szeretetben való növekedés fontos feltétele.
A szentek közösségének minden elfogadáson és megértésen túl egyik nagy ajándéka az a nyelv és szókincs, ami a szív életéhez, a Szentlélekkel való lépéstartáshoz és a Krisztussal való eggyé váláshoz illik. Ahhoz, hogy a szív rezdüléseit megbecsüljük, hogy megtanuljuk, hogy az indirekt beszéd időnként többet mond, mint a definíciók világa, és hogy éberek maradjunk, szükségünk van arra a közösségre, ahol a szív nyelvét ismerik.
Ahhoz, hogy az ember otthonossá váljon a szív életében, a baráti beszélgetések úgy segítenek, mint a 2-3 éves kisgyermek számára a szülők beszéde. Amikor a gyermek beszélni kezd, akkor azokat az érzéseket, észlelést és akaratot fejezi ki, amelyek kimondásuk előtt is ott éltek a lelkében. A nyelv nem létrehozza, csak közvetíti ezeket. Viszont a szülők beszéde nagyban alakítja a gyermek önkifejezését és fejlődését. A gyermek akkor tudja minél pontosabban megérteni és az egyes helyzetekhez illően kifejezni az átélt tartalmakat, ha szüleitől megkapja azt a légkört, azt a mintát, azokat a támpontokat és szavakat, melyek által az önközlés megszületik. Így alakul belső élete, ebben a bizalmi kapcsolatban, a nyelvtanulással. Az emberi lélek is így fejlődik, a lelki élethez illő társaságban. E lelki élet nyelvének tanulása hozzájárul ahhoz, hogy az isteni szeretetet teljesebben, annak természete szerint befogadhassuk.
Ebben segít a lelkiségi irodalom olvasása is és a tőlünk különböző emberekkel ápolt barátságok. Akik csak egy adott lelkiségi mozgalomban járatosok (bármelyik is legyen az), gyakran figyelmen kívül hagyják azt a szempontot, hogy létezik egy, az adott mozgalmon túlmutató, egyetemesebb szemléletmód és érzékenység is, ami a lelki élethez illik. Ezt a szemléletmódot és érzékenységet számos mozgalomból rakhatjuk össze. A lelki élethez illő nyelvezet elsajátítása által saját közegünkben is jobban befogadhatjuk Isten szeretetét.
Folytonosság
Miközben az evangéliumi történetben a három tanítványnak a hegyről le kell indulnia, és ahogy nekünk is, minden emelkedett találkozás után el kell távolodnunk az isteni érintés helyétől, valami nem ér véget. Ahogy Jézus és a három tanítvány a lent maradt tanítványokhoz és a velük vitatkozó társasághoz csatlakozik, ahol aztán Jézus kiűz egy néma lelket, kiderül, hogy Jézus azt teszi lent, amit fent tett. Fent a ragyogásban, lent imádságban: Ő hordozza az Istent. Ő a folytonosság a fent és lent között, Ő a „Velünk az Isten”.
Jézus azt akarta akkor és akarja most is, hogy tanítványai azt lássák benne, ami nekik életet ad. Az a szeretet, mely bennünket megnyitott, és bennünk teret készít, be is tölt minket. A teremtményi világ és a testvéri közösség akkor tölti be rendeltetését, amikor Isten szeretete nemcsak azok által, hanem minden közbevetés nélkül is érvényesül. „Minden értetek van.” Egyszer mi is így szólunk majd, mindannyian: „Ezt mondom az Úrnak: Az én Uram vagy, nálad nagyobb jó nincs számomra” (Zsolt 16,2, revideált Károli). Ekkor válik igazzá, hogy egyetlenegy vigasztalásunk életünkben és halálunkban (a Heidelbergi Káté első válasza szerint), hogy mind testünkkel, mind lelkünkkel Jézus Krisztus tulajdonai vagyunk. Ekkor rezonál valami bennünk, saját lelkünkben, a 16. zsoltár végéhez érve: „Az Úrra tekintek szüntelen, nem tántorodom meg, mert a jobbomon van” (Zsolt 16,8). És szívünkből mondjuk: „Nálad teljes az öröm, jobbodon örök gyönyörűség van” (Zsolt 16,11b revideált Károli).
Utóirat
Ne féljünk a paradoxonoktól. Igen, Isten szeretetét emberek által ismerjük meg. És igen, Isten szeretete Krisztusban arra hív, hogy azt közvetlenül fogadjuk be. Mind a kettő igaz.