
Az advent idén sajátos fénytörést kap: ki kell lépni a megszokásból, veszteségek és aggodalmak között. Újra kell tanulnunk, kivel, hogyan és mit ünnepeljünk. Ebben segíthet a költészet, ami sajátos figyelemre tanít. A nyelv határait feszegetve belátni a megszokásaink, berögzült korlátaink mögé. Oda, ahol az Ige testté lesz és egybefoglal mindeneket.
Tavaly ilyenkor még jót bosszankodhattam az adventi fogyasztási kényszerbetegségen és ezzel párhuzamosan a „lelassulás” és „befelé figyelés” lelki wellness-termékké válásán. (A fenntartható advent és a Besokallások könyve | reposzt.hu) A gagyidömping-gépezet persze idén is forog, a lelassulás és elmélyülés pedig a járvány kezdete óta minden hitéleti publicisztika alfája, mintha az otthoni munkavégzés és a távoktatás bárkinek is több szabadidőt hozott volna. Mégis: az advent optikája idén gyökeresen más lett. Megjelent egyfajta új figyelem, a bizonytalanság és a törődés egyvelegéből összeálló óvatosság, ami minden berögzült szokásunkat megkérdőjelezi.
Egy olyan év közelít a végéhez, ami megtanított arra, hogy mindaz, amit az élet alapvető, megkérdőjelezhetetlen rendjének gondoltunk, napok alatt száll el a szélben. Egyik napról a másikra a hírek elmaradhatatlan része lett a járvány áldozatainak aznapi száma, a számok mögött pedig egyre többször személyes és közösségi veszteség áll. A személyes közelségben töltött idő egyszerre kockázattá lett, komolyan át kellett gondolnunk, kikkel, milyen formában ünnepelhetünk idén. És azt is, hogy mit. Amikor mindennapi és ünnepi rutinjaink átfogó lomtalanítására kényszerülünk, kénytelenek vagyunk feltenni a kérdést, mi az, ami nélkülözhetetlen, és mi az, ami mellőzhető. A kettő közötti különbség egyáltalán nem magától értetődő, legtöbbször csak komoly sebek árán látjuk meg azt.
A veszteségek által kikényszerített felismerésekben legtöbbször egyszerre van jelen a fájdalmas, néma elismerés, hogy az értékes idő jó részét legtöbbször elpazaroltuk felesleges pótcselekvésekre, valamint a sürgető felismerés, hogy ezen változtatni kell. És ott a dühítő bizonyosság, hogy ezt eddig is bármikor megtehettük volna. Mintha valami kábult félálomból riadnánk. Hiszen valami olyat ismertünk fel, amire nem lehet felkészülni, amit nem lehet elmagyarázni, tankönyvbe foglalni vagy online kurzuson elsajátítani. Az ilyen megfogalmazhatatlan tapasztalatok iránti figyelem, a tanulhatatlan és közölhetetlen tartalmak nyelvi eszközökkel való megközelítése a költészet. Napjaink egyik sajátos hangú, különc amerikai költője Wendell Berry. Az idős költő, természetvédelmi aktivista és gazdálkodó egyik verse egy ilyen, mindennapokba ágyazott, de az öröklétre nyíló pillanatot ír körül. Az idei karácsony előtt azért is fontos lehet nekünk ez a szöveg, mert a versben elbeszélt látás nem a rendkívüli körülmények szülötte, éppen a mindennapokban válik csodává egy egyszerű hajnali pillanat:

“Így történt, jól emlékszel, azóta
sem hagy nyugodni a gondolat,
ahogy a kinti hidegben az ólakhoz
ballagsz egy hosszú éjszaka vége felé:
abban a világban élsz magad is,
ahol mindez megtörtént, akkor először,
ahogy benyitva az ólba, (melynek
retesze oly sokszor nyitva maradt már),
ott találtad őket csendesen pihegve:
a Gyermek a szalmán,
fölé hajolva térdel az anyja,
a férj meg csak áll ebben az új,
alig hihető hitben, látható forrás
nélkül is ragyogó fényben
[…]
Ott állsz, fél kezed a kilincsen,
belenézve a másik világba, ami
persze ugyanez a világ, a sápatag
reggel ugyanúgy eljön és vár a napi
munka, a tennivalók, az ébredő
állatok hada, orrod előtt megáll
a befagyott levegő, és úgy vagy
jelen, ahogy még soha eddig,
látva, amit még soha: szent helyen
állsz, de eddig nem tudtál róla.”*
Wendell Berry az egyik legfontosabb, legkarakteresebb kortárs amerikai költő. Fiatalon otthagyta ígéretes New York-i egyetemi és irodalmi karrierjét, hogy visszatérjen szűkebb hazájába, Kentuckyba, farmot vegyen és gazdálkodjon. Az írást persze egyáltalán nem hagyta abba: eddig mintegy ötven kötetnyi vers, próza és esszé szerzője, amelyekben az ipari társadalom elidegenítő erejéről, a modern ember a rábízott világot kizsákmányoló gőgjéről és a csendes lázadásként megélt földközeli, természetes tempójú élet szépségéről ír. Egyfajta belső száműzetésben él, évtizedek óta tartó karanténban, ha úgy tetszik, megelőzve korát. Helyére kerül több mint ötven éve tartó önkéntes kivonulása a városi értelmiség fősodratú életéből ma, amikor az ökoszisztéma összeomlása már nem elmélet, hanem a mindennapok valósága. Akkor különcnek számító életmódja mára olyan sajátos bölcsességet érlelt, amely nem terem meg a nagyváros talaján, pedig nagyon is rászorulunk.

Egy átlagos hajnalon az istállóba benyitva megláthatjuk a szent családot, bepillanthatunk a másik világba, felismerve, hogy ugyanez a világ – természetesen mindez sajátos, koncentrált figyelmet és a felszín mögé hatoló, elmélyült látást igényel. A spirituális látásélmény a kinti hideg, a nyitva felejtett ajtóretesz és az istállószag nagyon is világi közegében megy végbe. Absztrakt igazságként minden hívő hisz Isten mindenütt jelenvalóságában. Hinni, hogy a Teremtő mindenütt jelen van, jóval könnyebb, mint belátni, hogy itt és most jelen van, amikor épp indul a nap, az állatok enni kérnek. A tudás jobbára elkülönül a látástól. De amikor a kettő egybeér, egy új dimenzió nyílik meg.
“Eddig még csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak.” – mondja végül végtelennek tűnő, vérre menő teológiai vitákra pontot téve Jób, miután látta Istent. (Jób 42,5)
De mit is jelent látni? Két szemünkkel két különböző (síkbeli) képet látunk. A két szem által az agynak közvetített képet az agy értelmezi, összeilleszti térbeli képpé. A látás korántsem objektív folyamat: a harmadik dimenziót nem a szemünkkel, hanem az agyunkkal látjuk. A térlátás: belátás. Valami nagyon hasonló dolog történik a fent idézett versben is: a szerző ugyanoda nyit be, ahova feltehetően minden hajnalban, mégis olyat lát, amit addig még soha. Noha a vers utolsó sora azt sugallja: maga a látvány feltehetően mindig ott volt – ahogyan a megidézett ószövetségi Jákób is csak rádöbbent, hogy szent helyen időzött -, a versben megszólaló szemtanú is csak belátta a szentség folyamatos jelenlétét. Miközben a napi teendők, az ébredező állatok, az elvégzendő feladatok továbbra is várják.

János evangéliuma mindezt egyetlen, különös érzékenységgel bíró mondatban írja meg: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott.” (János 1,14.) A gyermekké lett Ige eggyé lesz mindazzal a sebzett, magatehetetlen állapottal, amit emberi létnek nevezünk. A szenvedéstörténet kezdete a születés. Az Ige testet öltése azonban nem ért véget a názáreti Jézus születése után 33 évvel. Csak akkor fog befejeződni, amikor Isten lesz „minden mindenekben” (1Korintus 15,28.). Addig azonban a spirituális térlátáshoz a két szem által az agykéregben összeálló képhez hasonlóan nekünk is gyakorolnunk kell a logosz és a test valóságát egybeilleszteni, ha a tükör által homályos látásunkon javítani szeretnénk. A fizikai térlátásunk három hónapos korunktól egészen öt éves korunkig fejlődik. Az agy évekig gyakorolja, hogy a két szem eltérő, síkbeli képeiből háromdimenziós látványt hozzon létre. Ahogy a két szem ugyanazt látja, pár centivel eltérő perspektívából, úgy a logosz és a test is ugyanaz a valóság két, némileg eltérő látószögből. Épp a kettő közötti apró különbség teszi lehetővé, hogy a síkból tér legyen, hogy amit látunk, mélységgel bírjon. Talán erről a spirituális térlátásról beszél Wendell Berry, amikor azt írja: „belenézve a másik világba, ami / persze ugyanez a világ.”
Számomra ez azt jelenti, hogy a szentség nem az elszigetelt, steril cellamagány, nem az elvonulás komfort-lelkisége, hanem a mindennapi munka, ház körüli teendők, gyermekkel töltött minőségi, de nem mindig könnyű órák mélyebb, figyelemmel teli megélése. Ha ez a lelki látás megsérül, a világ hirtelen összeszűkül, ellaposodik. Akár az Ige, akár a test valósága kerül kizárólagossá, a végeredmény egy síkká lapult, csonka valóság lesz. Külön univerzummá hasad a „hívő” és a „világi”, a lelki és a testi, a szent és a profán. A gyakorlott tekintet azonban meglátja a valódi, nem antitestként vagy antiprofánumként jelen levő, hanem önmagában teljes, mindent magába foglaló szentségben eggyé lényegülő összeálló paradoxonok szépségét: a szalmán heverő, magatehetetlen Mindenható szédítő mélységekkel bíró, mégis hihetetlenül konkrét, istállószagú jelenlétét, a tágas teret „ebben az új, / alig hihető hitben”, ahol az erő a gyengeség, boldog a síró, bennünk és közöttünk pedig jelen van annak az Istennek az országa, aki „Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van.” (Efézus 1,9-10.)
*A vers részletét a szerző fordításában közöljük. Az eredeti szöveg itt olvasható: “Remembering that It Happened Once…”