Ami bensőnkbe rejtetett

Ahogy lassan ötven leszek, egyre többet kirándulok a múltba. Eltűnődő, ráérős “séták” ezek. Idővel talán megértem az öregek gyakran hosszúra nyúló meséit: elmúlt eseményekről, régi társakról, fájó sebekről. Egy nyolcvanas éveit járó idős embertől hallottam, hogy az ő barátai és útitársai már szinte mind Odaát vannak.

Természetesen szükségünk van arra, hogy kapcsolódjunk azokhoz, akikkel jelenleg élünk, akik az “itt és a most”-ban körülvesznek minket. Ugyanakkor van egy ennél még népesebb társaság is, akikkel talán már sosem találkozhatunk, vagy már nincsenek is az élők sorában, mégis tartozunk hozzájuk. Nyomot hagytak életünkben, szavaik, mozdulataik, gondolataik és hitük részünkké vált. Emlékezünk rájuk, beépültek a lelkünkbe. Szabad őket felidézni, emlékeinkben úgyis velünk vannak.

Nemrégen írtam egy novellát, melynek főszereplője egy nagy kerti partit tart. Nézi a résztvevőket, hallgatja őket, gyönyörködik bennük a szépséges tavaszi napsütésben. Élvezi a társaságukat, örül, hogy velük lehet, közéjük tartozhat, és csak mesél róluk, és mesél. (Vigyázat, most spoiler következik!) A novella végén kiderül, hogy ősz van, egyedül ül egy padon a temetőben – és emlékezik…

Ki mindenki lenne ott a te társaságodban? Mennyi arc, mennyi élet, mennyi fontos pillanat feszülne ebben a nagy társaságban!

Henri Nouwent olvasva gördült bennem tovább az a gondolat, hogy az ember, mikor mélyen szeret másokat, létrehoz magában egy belső közösséget, akikhez tartozik: akik lelkének vagy gondolkodásának részeivé váltak.

Olyan sok ember jutott így eszembe…! Mostanában sokat időzöm is köztük gondolatban – hálát adva értük Istennek, Akitől kaptuk egymást.

Az Anyaszentegyház egyik csodája éppen ez. Hányan és hányan jártak előttünk, és bár talán nem is találkoztunk velük személyesen, nyomot hagytak maguk után bennünk, írásaik, gondolataik, tetteik, mozgalmuk és hatásuk mind ránk maradtak, és belénk is épültek.

Amikor Ágoston vagy Kempis Tamás soraiban mélyedek el, vagy mostanában reggelenként Bonhoeffer és Nouwen írásait forgatom, ha Ravasz László vagy más múltszázadi elődök prédikációit olvasom, ha különböző szerzetesrendek lelki kincseit tanulmányozom, vagy ha próbálom megérteni saját gyülekezetünk történetét, lüktetését régi és új tagjaiban, jó társaságba kerülök. Ez mind az enyém. Hatnak, illetve hathatnak rám is, adhatnak impulzusokat – akkor is, ha sokukkal személyesen sosem találkoztam.

Sokat csalódunk emberi kapcsolatainkban. Sebeket hordozunk. Sok veszteséget kell átélnünk. Sokszor maradunk magunkra. Emlékezetünkben ez a belső közösség mégis, mindezek ellenére is, megélhető. Az Anyaszentegyház időt és teret átívelő tágas tere és népes társasága a miénk, mindig a miénk; köztük sosem maradunk egyedül. Ráadásul, ami most csak bensőnk rejtettségében élhető meg, az Odaát állandó és nyilvánvaló közösség lesz.

Ahogy telnek az évek és évtizedek, egyre inkább elmondhatjuk mi is: közülük már sokan Odaát vannak.
Ezért is vágyódunk a Menny felé.
Meg azért, mert lesz ott még Valaki, Aki velünk van a világ végezetéig – itt is, és ott is.
Akkor majd színről-színre látjuk Őt, és közelléte többé már nem lesz kérdés, még számunkra sem.

fotók: Pixabay