Máté 13,1-23
– És akkor velem mi a helyzet, Mester? Ismersz. Tudod, honnan jöttem. Alig van bűn, amit ne követtem volna el, pedig apám gyerekkorom óta mondja és mondja a próféták történeteit, mint egy megszállott. Telebeszélte a lelkemet a szentség összes titkával, de csak arra volt jó, hogy egy percig se mondhassam, hogy én nem tudom, mi a bűn, hogy mi az élet és mi a halál, és hogy hogyan kell élni, hogy az az élet szép legyen, hogy egyetlen vétkemet se tudjam egyszerű felindulásra, vagy tudatlanságra fogni. Történeteit gyerekként még csodálattal hallgattam, de egyre kínosabbá vált az a szinte tolakvó szenvedély, ahogy úton útfélen csak mesélt és mesélt, ragyogó arccal, mintha csak elsőre mondaná, pedig századszorra mondta ugyanazt, lankadatlan szemérmetlenséggel, mintha csak az anyámmal való nagy szerelmi kalandját mesélte volna. Még az apám lelkesedése sem tudott megóvni az elajasodástól, Mester! Mivégre hát ez a sok történet, ha minden féltő gondoskodás ellenére mégiscsak ott találja magát az ember, ahol elbukik? Annyiszor megszegtem már a törvényt, amit az Örökkévaló, áldassék az Ő neve, Mózes kezébe adott, s a próféták is kézzel-lábbal igyekeztek az emberek szívébe írni, hogy megszámlálni is kihívás lenne.
Egy időben még reménykedtem abban, hogy legalább a parancsolatok egy részének a szentségét megtarthatom, de hát a fenét. Ha minden bűnömet felsorolnám, azt mondanád dicsekszem. Vétkeim számánál már csak az anyám imáinak a száma nagyobb. És? Ért valamit az a sok fohász? Halálos ágyán is hiába emlékezett meg rólam a Teremtő összes angyalainak színe előtt, semmi sem változott. Emlékszel Mester, ugye, emlékszel? Emlékezned kell, hisz ott voltál, amikor rád bízott engem mielőtt kilehelte a lelkét. És én évek óta járom veled a városokat, barátodnak nevezel, pedig egy köztörvényes bűnöző vagyok. És hiába döbbentem rá arra, hogy mennyi igazság volt azokban a szavakban, amit apám hozzám intézett, mennyi huncut isteni derű, és micsoda bizalom és érő sugárzott anyám imából, késő. Semmit sem tudok jóvá tenni. Nem tudom már visszahozni őket a sírból, Mester! Egyetlen aljasságot sem lehet és nem szabad semmissé tenni. Kicsoda képes arra, hogy úgy oldozza fel a bűnöst, hogy közben másokban a sebek ne mélyüljenek, Mester? Azt mondod, hogy Isten országa olyan, mint amikor a magvető kimegy vetni, és az emberek szíve az útfél, a gyomos, tövises árok, a sziklás talaj. Hát akkor velem mi a helyzet? Istennek annyi igéje halt el bennem, hogy arra még emlékezni is gyötrelem.
– Nézd meg azt a vetést! – mondta. Látod, már zöldül. De emlékszel, hogy hónapokkal ezelőtt vetettük el és csak most kezd látszani rajta, hogy mennyire dús. Idő kellett, hogy a mag kifakadjon, gyökeret eresszen, kihajtson. Nem légy türelmetlen, barátom! Látod, ott az a kereklevelű mályvát. Évtizedekkel ezelőtt került a földbe, és csak most lettek olyanok a körülmények, hogy megnőjön és virágozzon. Annak a datojapálmának a magja, amit ott látsz, arról a fáról való, amit még Dávid király is látott, és a Betsabéval való találkozása idején hullott a földbe, de csak most sarjad, nézd! Hány száz év? Van olyan mag, aminek évek, évtizedek kellenek, hogy kicsírázzon, és van olyan ige, amit csak sok sok év múlva értesz majd meg. Az elején csak legyintesz, húzod a szád, aztán egyszer észre veszed, hogy csodálatos életté nőtt benned az, amit Isten évekkel korábban elültetett.
Sok-sok magról tűnhet úgy, hogy már kiszáradt és elhalt, és sok olyan mondat hangzik el, amiről azt gondolhatná bárki, hogy csak süket fülekre talált, valahol belül mégis életképes. Nem volt hiábavaló az apád mesélje, és anyád imáit sem dobta vissza menybolt. Ne légy türelmetlen, barátom! Itt vagyok.
fotó: Pexels, pxhere