A megengedés és a ráhagyatkozás mozdulata a testvéri segítő találkozásokban
Bár az élet legkülönfélébb helyzetei és azok minden perce alkalmas, hogy rátekintsünk belső világunk, kapcsolataink, tetteink irányultságának tisztaságára és szentségére, a húsvétot megelőző böjti idő hangsúlyosan is erre hív. Az alábbi írásban a tanítványság egy speciális területére szeretném a figyelmet irányítani, mégpedig a lelki, támogató beszélgetésekre, amikor a hétköznapok sodrában vagy akár tervezetten szükségben szenvedő testvérünk mellett találjuk magunkat, és keressük a lelki támogatás lehetséges módjait.
A böjt mint a Ráhagyatkozás mozdulata
Korunk egyre nagyobb kínálatban rendelkezésre álló segítő módszerei azt az illúziót keltik, hogy bármilyen szenvedés, hiányállapot életmódváltással, testi, lelki vagy spirituális odafigyeléssel, ráfordított munkával kiküszöbölhető. Jézus, miközben fontosnak tartja az életet védelmező parancsolatok megtartását (Mt 5,27-48; Mt 19, 18-19) és ennyiben az Isten parancsolatai mentén történő életvezetést, a másik oldalon vakságnak, gőgnek, képmutatásnak nevezi a farizeusi lelkületet, amely emberi eszközökkel kíván gondoskodni az élet minden területéről, és közben szem elől téveszti a legfontosabbat, az Istennel való helyreállt kapcsolatot, vagyis a Biblia kifejezésével élve a fedhetetlenséget, az igazságot, ami intenzív Istenre hagyatkozásban ölt alakot. (Vö. Jn 9,39; Lk 18,9-14)
A keresztyén is, miközben szembesül a testi betegségek, mentális zavarok, lelki nehézségek, kapcsolati problémák, hitbeli kétségek formájában jelentkező, az élettel járó kiszolgáltatottsággal, két utat választhat. Kizárólag a saját kezébe veszi a problémák orvoslását, vagy Istenre tekint, és az Őtőle eredő életbe kapcsolódva, Vele együtt néz szembe a nehézségekkel. Az első, nagyon gyakran megnyilvánuló működésmódot funkcionális ateizmusnak is nevezhetjük. Elméletben hiszünk Istenben, akár vallásgyakorlók is vagyunk, de a mindennapi kérdéseinket nem Isten jelenlétében hordozzuk.
A másik úton ugyanúgy élünk az Isten adta földi lehetőségekkel, amelyekkel mi magunk vagy a környezetünk rendelkezünk, de mindezt abban a hitben és meggyőződésben tesszük, hogy létünk Isten nélkül alapvetően hiányos, így a legfőbb kérdés, hogy kapcsolatban vagyunk-e, illetve az adott probléma tekintetében kapcsolódunk-e az életet ajándékozó és azt fenntartó Fennvalóhoz.
A böjti idő éppen arra hív, hogy ha megkopott bennünk, akkor ismét tudatosítsuk, hogy az élet spirituális aspektusa nem különálló terület, hanem átszövi az emberlét minden dimenzióját. Így a testvéreinkkel való találkozásban is valójában ennek kellene a találkozás előterében lennie, és innen ránézni a segítségnek az emberi lehetőségeire.
Hiszen mind önmagamra, mind a szükségben lévő testvérre nézve az a hangsúlyos kérdés, hogy Isten jelenlétében, a Vele való kapcsolatban, a Ráhagyatkozásban állunk-e, vagy az elszakítottságban vagyok/vagyunk, és valójában a mindent megelőző áldásra van szükségünk, hogy az életet tápláló Isten visszasegítsen a Vele való közösségbe.
A böjt mint a megengedés mozdulata
Ha a másik mellé szegődésben Istent helyezzük a középpontba, akkor természetszerűleg hajtunk fejet az Ő gyógyító bölcsessége és akarata előtt. Megengedjük, hogy ő vezesse életre a szükségben lévő testvért. Elfogadjuk az utat, amin Ő vezet.
Ez a mozdulat azért is fontos, mert Isten útja egészen más, mint a mienk. Ő oda vezet, ahova mi nem mennénk. De nem vezet olyan útra, ahol Ő nem járt előttünk.
A keresztyének által évszázadok alatt megfigyelt és a legkülönfélébb nyelvezettel leírt spirituális növekedés útja paradox módon lefele vezet. Máig az egyik legelterjedtebb leírás a patrisztikus korból származó Dionüsziosz Areopagita hármas felosztása: via purgativa (megtisztulás útja), via illuminativa (a megvilágosodás útja) és via unitiva (egyesülés útja). (Söveges Dávid: Fejezetek a lelkiség történetéből. Pannonhalma: Szent Gellért Hittudományi Főiskola, 1993, 68.) Ehhez illeszthető John Veltrinek a lelki vezetői tapasztalatából származó modellje, amelyben az előbbi ívnek megfeleltethető folyamatra helyezi rá azokat az érzelmi, tapasztalati átéléseket, amelyekről a lelki úton járók beszámolnak a megtérés folyamatában. (Veltri, John. Orientations II. Guelph: Loyola House, 1998.)
A lelki növekedés útja Dionüsziosz Aeropagita és John Veltri leírásai alapján
A folyamat elején a szorongás, a félelem, a kétségbeesés, a reménytelenség a meghatározó, amit egyre fokozódó tehetetlenség, elszakadás, erőtlenség jellemez. A támogató testvér feladata ezen a szakaszon, hogy kitartson a lefele ívelő, egyre bizonytalanabb időszakban és együtt várja a kegyelmet, az isteni meglátogatást.
Ez a várakozás egyfajta kettősségben zajlik. Egyszerre jelenik meg érzelmi szinten a félelem, a tehetetlenség, az erőtlenség és a lelki spirituális dimenzióban a ráhagyatkozás, az elengedés, a megengedés a hordozottság, a remény és otthontalálás irányába. A böjt mozdulatai ezek. Ahol hátralépünk fontoskodó, a magunk elképzeléseit előtérbe helyező irányultságunkból, hogy Istennek adjunk teret. Akkor is, ha elsőre ez félelemmel, kétségbeeséssel, elbizonytalanodással jár.
A testvér támogatására felajánlott gyógyító jelenlét türelmes. Képes várakozni és elhordozni a bizonytalanság időszakát. Elsőre megfutamodnánk, kimenekülnénk belőle. Ahogy tesszük is legtöbbször. Már az elején megijedünk, és más segítő kapcsolatba delegáljuk a minket megszólítót, vagy még mielőtt megszülethetne a hozzánk fordulóban a vágyakozás az Istenre hagyatkozásra, az éltető Isten-kapcsolatra, saját ötleteinkkel, véleményünkkel, tanácsainkkal rövidre zárjuk a folyamatot.
Ez a fajta türelmes, csendes várakozás a személyes utunkon és személyes imádságainkban gyakorolható. Nevezhetjük szemlélődő magatartásnak. Ilyenkor nem történik más, mint elfogadjuk a valóságot és abban emberi korlátainkat. Ebben az alapállásban nem én cselekszem, értelmezek, hanem várom a felém érkező Tettet és isteni Szót, benne a Felülről jövő Értelmet.
A folyamat következő megragadható pontját önmegadásnak is nevezhetnénk. A tékozló fiú megérkezése az Atya két szerető karja közé. Leborulás. Több a saját gyengeségünk és tehetetlenségünk beismerésénél. Az igaz bűnbánat mozdulata, ahol a legteljesebben nyílik meg az ember Isten újat teremtő akarata előtt. Ez együtt jár egyfajta letisztulással, megvilágosodással (via illuminativa), amit intenzív átélés és vallásos tapasztalat is kísérhet. Ez a történés a későbbiekben is meghatározó marad. Fordulópontok, mérföldkövek Isten és az ember útján, amelyek egyfajta időhatározóként maradnak velünk. Elkülöníthető az előtte és utána. Szakaszolják az emberi életút térképét. (Vö. Siba Balázs: Isten és élettörténet. A narratív identitással kapcsolatos kutatási eredmények gyakorlati teológiai jelentősége. Budapest: Loisir, 2010.)
Itt a támogató testvér tanúként áll Isten gyógyító munkája mellett. Ő lesz, aki a későbbiekben bármilyen elbizonytalanodás vagy megingás közepette tanúsítja, hogy megtörtént. Épp ezért van jelentősége, hogy az ember ne egyedül haladjon át életének ezen pontjain, hanem legyen olyan testvér, olyan közösség, akivel megosztható Isten gyógyító tette és az abban megjelenő szeretet, megbocsátás és elfogadás.
A lelki életnek ezek az eseményei a Szenthez tartoznak és a legteljesebb áhítatot és tiszteletet kívánják meg mindenkitől, aki részese lehet. Van, hogy egészen hihetetlen és természetfölötti dolgok történnek benne. Nagy jelentősége van az Isten szuverenitása előtti alázatnak, hogy ne kérdőjelezzük meg a mi eddigi Isten-tapasztalatunk, teológiai látásunk vagy kegyességi irányultságunk alapján a másik átélését, ami számára valósággá lett. Ebben is ott van az önmegtartóztatás: melletted maradok, de nem diktálok, kísérlek, de nem szorítalak, bátorítalak, hogy szembenézz azzal, amit benned Isten végez, anélkül, hogy behatárolnám, hogy a mi kegyességünk mit enged meg és mit nem.
Mindemellett felelősségünk is van, hogy vigyázzuk ebben az időszakban a másikat. Erre van lehetőség a következő szakaszban. A kegyelem Istenbe ölel. A via unitiva, az egyesülés útja, ahol az ember Isten gyógyító szabadítása által egészen más kapcsolódásban tekint rá mind a mögötte lévő útszakaszra, mind önmagára, az életére, kapcsolataira, hitére, vallásgyakorlására. Az elfogadottság elfogadássá lesz, a bűnbocsánat mások felé történő megbocsátásra indít, a szeretettség pedig túlcsordul és kifele fordul. Mindebben pedig a bizalom, a békesség és a felfokozott reménység a meghatározó.
Ezen a szakaszon a testvér, a bizonyságtételt hallgató közösség bekapcsolódik a meggyógyított Isten-dicséretébe, ahogyan a Jézust körülvevő sokaság is álmélkodott az elhangzott szavakon és a valósággá lett isteni tetten.
De itt már megjelenik a tanakodás, a hogyan tovább, ami nemcsak a szemben ülőnek az életfolytatására, hanem az őt körülvevő kapcsolatokra is vonatkozik. A támogató testvér sokat tehet azért, hogy sikerüljön ezt az isteni meglátogatottságot, a gyógyítás-történetet integrálni a mindennapi élet és a támogatott testvért körülvevő közösségek életébe. Itt lehet rátekinteni arra, hogy mi az, ami a belső szoba csendje, titka, misztériuma, a lélek belső intimitása, és mi az, ami megfogalmazható, átadható, továbbadható, amivel a környezet megszólítható. Itt beszélhető át, hogy Isten megváltó erejének első vagy újbóli eleven megtapasztalása akár az egész életútra, akár az életnek csak egy területére milyen gyakorlati, életvezetési következményekkel jár. Ezzel kerülhető el, hogy a mindennapok gondjai elemésszék és megfojtsák azt a belső változást, amit Isten élő igéje, tettekben megnyilvánuló szava elvetett az ember lelkében. Ugyanígy ebben a kísérésben elkerülhető, hogy az átéltek érzelmi intenzitása vegye át az Istennel való kapcsolat helyét, annak, hogy az Istenben folytatott élet helyett az Isten-élmény újabb és újabb hajszolása legyen.
Most, hogy a folyamat végén visszatekintünk a megtett útra, bizonyára az olvasó előtt is kirajzolódik a párhuzam Krisztus keresztútjával, ami mélységen, sőt a halálon keresztül a feltámadáson át vezet az Atyához.
A böjti idő magába foglalja a Krisztus útjával való szembesülést, azonosulást és ennek mentén az újrarendeződés lehetőségét, hogy ne mi a magunk önfejűségeivel, hanem Isten megváltó, szabadító, újjászülő Gyógyító Jelenléte töltse be azt a teret, ahonnan az élet mind számunkra, mind testvéreink számára forrásozik. A csodálatos, hogy ebben a rendeződésben Isten számít ránk. Testvéreket rendel mellénk, akik felé szolgálni akar általunk. A böjti idő lehetőség arra, hogy tanuljuk ennek a szolgálatnak a művészetét: hogyan tudunk gyógyító jelenléttel a testvér mellé állni úgy, hogy együtt állunk be Isten Gyógyító Jelenlétének valóságába. Ennek két fontos mozdulata a Ráhagyatkozás, a megengedés. Gyakorolhatjuk magunkat benne.
