Ha valamink hiányzik, úgy érezzük, kevesebbek vagyunk. Kevesebbet érünk. Bizonyos szükségeink betöltése nélkül nem kerek az életünk. Ha nem vagyunk biztonságban vagy üres a gyomrunk, nem lelünk magunkra. Ezt az emberek már akkor is érezték, amikor Abraham Maslow elemi szükségeiket még nem állította fontossági sorrendbe (amiket azért is ismert olyan jól, mert ezekben őt saját édesanyja hagyta magára). Tudjuk és érezzük, hogy szükségeink betöltése nélkül nem vagyunk egészen önmagunk. Ha pedig szerettünk hiányzik – vagy ha talán megtörténik, amiről azt hittük, sosem történhet meg, ha az, akiben bíztunk, cserbenhagy, vagy az, aki nélkül, azt hittük, nem létezhetünk, meghal –, végképp olyanná leszünk, mint egy csonka test.
Fogyasztói kultúra
Szükségeink előtérbe kerülését fokozza annak az üzletágnak a tevékenysége, amely a 20. század óta szükségeink megnevezésére szakosodott. Valaki készít egy plakátot vagy felhív minket, és megkérdezi, hogy egy adott szükségletünket szeretnénk-e betölteni. Talán a tiszta ívóvízről, a tiszta levegőről, a megfelelő vérnyomásértékről vagy gyermekeink megtakarításáról van szó. Jólesik hallgatni, ahogy szükségünket ecseteli – végre valakit a mi vágyunk is érdekel. A beszélgetés során szükségünket nemcsak elismeri, hanem azt is állítja, hogy ez alapvető szükség, beteljesülése nélkül nem is lehetünk önmagunk. Majd hozzáteszi, hogy mekkora szerencsénk van: a termék, ami szükségünket csillapíthatná, épp ott lapul a táskájában. Ő árusítja. Csak ki kell fizetni, és a miénk; ráadásul most éppen kedvezményesen. Fizetünk, odaadja az árut, vagy később postázza, vagy megköti a szerződést, és kedvesen elköszön.
Mi pedig azon tűnődünk, most hogy is érezzük magunkat. Igazából nem akartunk venni semmit. Amikor találkoztunk, még nem aggasztott e dolog hiánya. Éppen egy meghatározott célra takarékoskodtunk. De ahogy az ismeretlen üzletkötő azt a bizonyos szükséget megnevezte, szunnyadó vágyunk felébredt. Minden mást elfelejtettünk. Szeretteinkre is hivatkozott, hogy ugye, mi törődünk velük. Idővel úgy éreztük, ha termékét megvesszük, mi tartozunk neki hálával. Itt, most és pont ennyiért, ez mégiscsak valami. Így bűntudat se maradt bennünk, hogy netán olyan felelőtlenek lennénk, mint akikre utalt; és őt se hoztuk kínos helyzetbe, ha már ennyit fáradt értünk. Azért egy kicsit össze vagyunk zavarodva. Becsapva is érezzük magunkat, mert volt ebben egy kis megvezetés; de megbecsülve is, hiszen annyira dicsért bennünket. Egy bizonyos, elérte a célját.
Sokan az evangélium hirdetésének a módszereit a marketing szakembereitől vesszük át. Felebarátunkat, aki előtte egészen jól érezte magát, felvilágosítjuk, hogy teljesen vak, és szörnyen kellene, hogy érezze magát. Elmondjuk neki, jobb, ha tudja, hogy egy förtelmes gödörben vergődik. Amikor már valóban az általunk drámai módon lefestett veremben érzi magát, akkor megjegyezzük, hogy hála Istennek, éppen nálunk a megoldás. Nem kell tovább ott fetrengenie. Fogadja el tőlünk a metafizikai valóságnak (az isteni igazságnak) azt a magyarázatát, amit mi ismerünk: és boldog lesz. Ezzel nem azt állítom, hogy az evangélium hirdetésének ez az egyetlen mai módszere, korántsem; Jézus örömhírét ma is hirdetik irgalommal. Azonban az a jelenség, hogy szükségeinket állítják és állítjuk reflektorfénybe, egyre gyakoribb. Ha sérelem vagy veszteség ér bennünket, kultúránk mindjárt a „nem-szabadna-így-lenni” címkét ragasztja ránk, és elküld a „szakértőhöz”.
A korszellem szerint szükségünk nem tűr halasztást. Be kell tölteni. Az üresség megszüntetendő teher.
Ez Jézus korában sem lehetett másként. Talán annyi különbséggel, hogy az első századi emberek többsége inkább tudatában lehetett kiszolgáltatottságának, mint mi, ma, a technológia korában. A mi alapfeltételezésünk minden korábbinál nagyobb erővel abba az irányba tol, hogy szükségeink betöltésének mértéke alapján határozzuk meg emberi mivoltunkat és saját magunkat (ironikus módon úgy, hogy saját szükségeink betöltésének oltárán még mások szükségének a betöltését is feláldozzuk, anélkül, hogy ez különösebben aggasztana minket). Ebben a húsvétra készülődő időszakban, amit az egyház éppen egyes javak önmagunktól való megvonásának tettéről, a böjtről nevezett el, érdemes ránézni, miként is viszonyulunk szükségeinkhez, illetve mi jelenthet ebben előrelépést.
Mások üressége
Ebben az írásban arra a kérdésre keressük a választ, hogy Jézus miként áll az ürességhez, milyen értelemben hívja követőit arra, hogy amikor saját maguk szükségeiről van szó, akkor azokkal nézzenek szembe, sőt, hordozzák azokat. Mielőtt azonban ebbe belefogunk, húzzuk alá, hogy Jézus a szükségekkel kapcsolatban kétféle hozzáállást fejez ki. Az egyik az, amit most említettünk, szembesülés saját szükségeinkkel; a másik főként mások szükségére vonatkozik, melyre nézve Jézus cselekvő irgalomra hív.
Küldetését Jézus többször is úgy írta le, mint aki azért jött, hogy a vakok szemét megnyissa, a sántákat meggyógyítsa és a foglyokat szabadon bocsássa. Jézusnak az volt a hivatása, hogy másoknak szolgáljon és életét is másokért adja, váltságul. Ő nemcsak tanította, hanem élte is, hogy a jó pásztor életét adja a juhokért. Áldozatosan szerette barátait.
Jézus az irgalmas szamaritánusról azért tanított, hogy tanítványai a másikon könyörülő ember példáját kövessék, ne pedig a példázatban szereplő papokét, akik vallásos kötelezettségük teljesítését előrébb valónak tartották, mint embertársuk szeretetét. Aki elmegy a szenvedő ember mellett (bármilyen okból), azt Jézus nem menti fel. Jézus szíve mások szüksége láttán megindult. Jézus a legkisebbekkel és a kiszolgáltatottakkal azonosul, ezért azt mondta, ha a könyörület cselekedeteit nem tesszük meg a legkisebbek felé, akkor magával Jézussal nem tesszük. Tanítványait arra hívta, hogy úgy szeressék egymást, ahogy ő szerette őket. Magas a léc: jézusi.
Tegyük hozzá: a jézusi szolgálathoz önkéntes szeretet kell. Ha a mások felé fordulást a félelem, a bűntudat vagy a megfelelni akarás motiválja, az nem jézusi szeretet. A jézusi szeretet azért mozdul, hogy mások hasznára legyen – minden más erőtől szabad.
Mielőtt tehát a betöltetlen szükségek nyomán bennünk támadó üresség engedéséről és elhordozásáról szóló jézusi tanítással foglalkozunk, lássuk, hogy Jézus a mások szükségeihez való viszonyulásban gyógyításra és gondoskodásra buzdít. A „szeretett tanítvány” (János) szerint, aki elnézi, hogy a másik szükségben van, az nemcsak testvérét, hanem Istent sem szereti. A másik ember jelenléte, arcának puszta látványa által Isten maga hív arra, hogy egymás iránt vállaljuk a felelősséget. (A bibliai héberben a „jelenlét” és az „arc” jelentéseket ugyanaz a kifejezés hordozza, panim; ahogy ezt Emmanuel Levinas oly emlékezetesen kifejtette). Mások betöltetlen szüksége cselekvésre hív; itt persze alapvető szükségekről van szó, mint az étel és a ruha, a tisztelet és a szeretet, nem luxuskövetelésekről.
Teret adni
Nézzünk most saját szükségeinkre, szegénységünkre, fájdalmunkra vagy gyászunkra. Mit kezdjünk ezekkel – ebben a világban, ahol minden cselekvést oly nagymértékben saját szükségünk mielőbbi betöltésére vonatkozó vágyunk határoz meg? Hiába tapasztaljuk, hogy saját szükségeink ereje már-már minket is nyomaszt, időnként már saját vágyaink is terhesek, sok belőlük, mégis rabul ejtenek és kényszerítenek. Miként viszonyuljunk hát életünk legkülönfélébb területein jelentkező szükségeinkhez?
Ahogy Jézus tanításait értem, azt hiszem, nem tévedek, ha azokat szükségeink dolgában úgy adom vissza, mintha ezt mondaná: nem az a baj veletek, hogy túlságosan mélyen és komolyan foglalkoztok a szükségeitekkel, hanem az, hogy túl kevéssé és túl felszínesen.
Jézus pusztai megkísértése során a gonosznak mondta, hogy nemcsak kenyérrel él az ember. Később egy alkalommal tanítványainak, amikor nem értették, miért nem nyúl az általuk hozott étel után hasonlót mondott: van nekem eledelem, amiről ti nem tudtok. Jézus itt olyan szükségekre utal, melyek az emberi lét fizikai és érzelmi szükségein túlmutatnak, melyeknek, noha ott dolgoznak bennünk is, legtöbbször nem vagyunk tudatában. Olyan szükségekre, amihez másféle táplálék illik.
Ahhoz, hogy mélyebb szükségünket komolyan vegyük, időnként a felszínibb szükségünkre nemet kell mondanunk. Szükségeink „hierarchiája” nem is áll olyan messze tőlünk, mint gondolnánk. Időről időre mi magunk döntünk úgy, hogy egyes szükségeink hosszabb-rövidebb időre ne elégüljenek ki. Azért, hogy egy másik szükségünk kaphasson figyelmet. Amikor vizsgára készülünk, néha még az alvásból is lecsípünk; még akik szeretnek bulizni, azok is így tesznek. Máshogy nem vehetjük át a tananyagot. Ha határidős munkát kell leadnunk, időnként még a számunkra oly sokat érő találkozókat is lemondjuk. Nincs más mód arra, hogy végezzünk munkánkkal. Ahhoz, hogy bármihez vagy bárkihez kapcsolódjunk, szabaddá kell tenni magunkat. Csak adott számú tettel foglalhatjuk el magunkat (vagy mások minket), nem végtelen számúval; csak valamennyi helyet járhatunk be, nem juthatunk el mindenhova.
Vegyértékeink száma véges. Választanunk kell. Ahhoz, hogy egy szekrényt be tudjunk pakolni, azt először ki kell üríteni.
Az Istennel élt kapcsolat is ilyen, az elmélyülés érdekében egy rakás lomot kell eltávolítanunk. Ha Isten felé fordulva valamire nemet mondunk – például az evésre, és nem csupán jobb közérzetünk vagy testi egészségünk érdekében –, Istennek adunk helyet.
A hívők – úgy a korai keresztények között, mint az azóta eltelt két évezredben – újra és újra lemondtak egyes lehetőségekről vagy a kényelemről, önként, hogy éberségüket Istennek ajánlják. Pál apostol egy alkalommal a futókhoz hasonlítja magát, akik a célba érésért mindent megtesznek. Pál tudja, hogy őt Isten hívta el a Jézussal való közösségre és arra is, hogy másokat ide vezessen, és ehhez azt a hozzáállást tartja méltónak, hogy mindent beleadjon. Az 1Kor 9,24–27-ben így ír:
Nem tudjátok, hogy akik a versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a díjat?
Úgy fussatok, hogy elnyerjétek! Az pedig, aki részt vesz a versenyben, mindentől tartózkodik:
ők azért, hogy hervatag koszorút nyerjenek, mi pedig, hogy hervadhatatlant.
Futok tehát, és nem csak vaktában; mérem az ökölcsapásokat, s nem csak úgy, a levegőbe csapkodva;
hanem sanyargatom a testemet és szolgaságba vetem, nehogy, míg másokat tanítok, magam elvetésre méltó legyek.
Pál az evangélium szolgálata érdekében testét éppúgy „megsanyargatja”, mint az atléták, hogy elsők legyenek. Bizonyos lehetőségekkel nem él, szabad akaratából, hanem létrehoz magában egy ürességet. A fenti szakaszban (a 27. versben) éles kifejezést használ: „rabszolgává teszem” a testem (görögül „doulagago”). Aki igent mond, annak nemet is kell.
A keresztény lelkiségtörténetben ezt a törekvést hívták „aszkézis”-nek. Az önmegtartóztatást. Az aszkézis lehet ugyan szélsőséges, és így ártalmas (mint ahogy az imádság vagy a tudományos élet is végezhető olyan módokon, hogy az az embernek többet ártson, mint használjon), de nem szükségszerű, hogy az legyen. Az aszkézis kifejezés tövét adó görög „askeo” ige egyszerűen azt jelenti: „törekszem”. (A Bibliában akkor fordul elő, amikor Félix helytartó előtti védőbeszédében Pál úgy érvel, mindent, ami tőle telik, megtesz annak érdekében, hogy lelkiismerete tiszta legyen, úgy Isten, mint ember előtt. Erre az erőfeszítésére mondja, hogy „törekszem”: „aszkeo”. ApCsel 24,16). A keresztény „aszkézis” az ó- és középkorban vált olyan gyűjtőfogalommá, amelybe a Jézust követő ember Jézus követése érdekében gyakorolt tetteit sorolták. Az aszkézis kifejezéshez ma sokakban negatív gondolat társul, inkább önmegtagadásnak hívjuk. A fő kérdés azonban nem az, hogy milyen kifejezést használunk, és még csak nem is az, hogy aszkéták vagyunk-e – hisz mind aszkéták vagyunk. Legalábbis időnként. A kérdés az, minek az érdekében vagyunk azok.
Boldogok vagytok
Úgy vélem, az önmegtagadás szükségességének a fenti érvek mentén történő belátásához elég a józan ész. Nincs rendrakás lomtalanítás nélkül és nincs odafordulás elfordulás nélkül. Ennek megértéséhez nem kell semmiféle vallásos affinitás. A vizsga előtt álló egyetemi hallgató éppúgy érti, mint az előadóművész, a sportoló vagy bárki, akinek határidős munkája van: nincs felépítés leépítés nélkül. Amit valahova odateszünk, azt valahonnan el kell venni. Ahogy láttuk, Pál is e logika mentén érvel: „aki részt vesz a versenyben, mindentől tartózkodik: ők azért, hogy hervatag koszorút nyerjenek, mi pedig, hogy hervadhatatlant.” (Ami miatt az önmegtartóztatás gyakorlása sok hívő ember számára mégsem magától értetődő, az részben egy olyan teológiai ellenvetés, amely szerint az emberi törekvés az isteni kegyelem érvényesülésével szemben hat. Ez egy sajátosan protestáns dilemma, amire egy későbbi részben térünk ki.)
Az önmegtagadás hozadékának azonban van egy másik olvasata is, ami pragmatikus megfontolásokból nem vezethető le. Ez a szerető Isten felénk irányuló vágyára épít. Ahogy Jézus tanítása kapcsán már utaltunk rá, az emberi létnek van egy olyan rétege vagy dimenziója, ami csakis az emberen, illetve a teremtett valóságon is túli valósághoz való illeszkedésben tárul fel. Beazonosítani is csak e találkozáson belülről lehet. Akkor és ott, amikor és ahol az ember, Jézus szavával élve, Isten országát ismeri el. Ha Isten uralma előtt fejet hajt. De nem úgy, mint azok, akik egy despota előtt hajtanak fejet, morgolódva vagy kényszerből. Hanem úgy, mint azok, akik egy szeretett uralkodó előtt hajtanak fejet, sőt, térdet: tiszteletből és hálából. Ebben a hódolattal teli szeretettel történő Isten felé fordulásban mutatkozik meg az önmegtagadás másik hatása.
Jézus az üresség megtapasztalását ebből a szemszögből nézi: Isten szeretetteljes uralmának kiteljesedése szempontjából. Jézus az ember fizikai, érzelmi és társas szükségleteinek be nem töltését (azokét, amelyeket az Istentől függetlenedni akaró ember hajlamos alapvető szükségeknek nevezni) az Istennel élt kapcsolat keretébe helyezi.
Idézzük fel Jézus pusztai megkísértésének történetét. Lélektani és fizikai szükségletei tekintetében ez a 40 napos időszak Jézus számára borzalmas lehetett. Jézus valószínűleg kint aludt a nyílt ég alatt vagy legfeljebb valami tákolt sátor alá húzódva, 40 napon át. Közben nem evett és nem ivott. A gonosz pedig támadta őt. Jézus életében voltak betöltetlen szükségek, és Jézus lényén a gonosz pont e pontokon igyekezett léket verni. Jézus testileg és érzelmileg bizonyosan szenvedett, még akkor is, ha önként maradt ott. Mégis Istenben maradt, Vele, az Atyával összhangban, nem engedett a kísértőnek. Jézus ebben az ürességben az Istennel való egységét élte meg. Miközben legmélyebb szükségleteit, önazonosságához kapcsolódó és az Atyával élt közösségből fakadó vágyait nem cserélte fel felszínibb szükségletei kielégítésére, megmaradt annál, hogy „csak Istent imádd”. Ezáltal éppen azt gyakorolta, hogy annak teljessége által éljen, aki őt keresztelésekor betöltötte.
Ezzel nemcsak maga számára aratott győzelmet a gonosz felett, de mindazok számára is, akik abból a forrásból élnek, amiből ő élt. Jézusnak a pusztában – ebben a végletes ürességben – igazi énje tárult fel. Az a belső mag, amiből aztán egész későbbi szolgálata kibontakozott. Ezzel azt az ajtót nyitotta meg, hogy őt követve mi is olyanokká legyünk, mint ő.
Vagy forduljunk a boldogmondások felé. Ezek gyakran észre nem vett sajátossága, hogy kijelentő módban szólnak. Vegyük az elsőt: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt 5,3.) Jézus itt nem azt mondja, hogy ha már egyszer szegények vagytok, bekkeljétek ki, lesztek még gazdagok. Nem a távoli jövőbe mutatva ad vigasztalást. Nem is arra hív, hogy így vagy úgy cselekedjünk (például hogy adjuk el vagyonunkat, amit később a gazdag ifjúnak mond). Nem motivációs beszédet tart. Jézus a hallgatói szemét a jelen életüket jellemző (bár általuk nem látott) valóságra akarja felnyitni. Azt akarja, hogy aki üres, fedezze fel azt is, hogy telve van. Jobban, mint gondolta.
Itt és most. Jelen időben szól, arról, hogy kik boldogok.
Miközben Jézusnak a jelenre és a jövőre egyaránt vonatkozó kijelentéseit sokan hajlamosak úgy értelmezni, mintha azok majd a jövőben válnának valóra, Jézus itt az említett küszködéseket most megélő emberekhez szól, akik most szegények és éhesek, akiket a világ most hagy magukra. Úgy vélem, nekik elsősorban nem azt hirdeti, hogy majd, egyszer, visszanézve azt mondhatják: megérte. Ha azt állítjuk, hogy a szegénység, az éhség és a gyász kapcsán Jézus csak annyit mond, hogy egyszer majd kárpótolnak minket azért, amit vagy akit most hiányolunk, akkor a jelen értékét csak a jövő adja. Ő azonban egy másik alkalommal így tanít: „Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe” (Jn 5,24). Azt üzeni, hogy miközben a minket fizikai és lelki téren érő veszteséggel és hiánnyal szembenézünk, Isten meggazdagít minket. Nem azután, hanem aközben. Akik a boldogmondások kapcsán a hangsúlyt a túlvilági reménységre helyezik (mondván, hogy ha a lelki szegények meghalnak, majd övék „lesz” a mennyek országa), elfedik azt a fő állítást, amit itt Jézus kifejez: az élet már az övék.
Jézus a vesztükbe rohanó jeruzsálemiek láttán sírt, a szétesett életű emberekkel találkozva könyörületre indult – a pusztában maga is éhezett. Nem odavetett tanácsként mondja ezt. A szenvedőkkel együttérezve képviseli, hogy boldogok vagytok. Nem azt, hogy boldogok lesztek. A jövőbeli kárpótlás a jelennek csupán meghosszabbítása. Jézus ismer valamit. Az ürességet megtapasztaló embereket ebbe az ismeretbe akarja behívni.
A boldogmondások radikalitása abban áll, hogy igazak: ahogy Jézus mondta őket – jelen időben.
Az üresség, mint rés
Próbáljuk beazonosítani, mi az a boldogság, amire itt Jézus hivatkozik, aki egész földi életében, miközben megüresítette magát, az Atyára támaszkodott. Miként bontakozik ez ki követői élettapasztalatában?
Pál egyszer azért könyörgött, hogy Isten vegye el ürességét. Valami betegsége lehetett, nem írja le, mi – egyesek szembetegséget gyanítanak. Küszködését leíró sorai után kicsivel Pál egy meglepő fordulatra utal. Külsőleg nem változott semmi, üressége nem szűnt meg, betegsége nem múlt el. Mégis, amitől előtte meg akart szabadulni, arra nézve most elkezd dicsekedni. Ha valaki felvállalja magát és elismeri törékenységét, az nemes tett, már csak őszintesége miatt is; de itt nem elismerésről van szó. Pál azt mondja, dicsekedem az erőtlenségemmel. Dicsekedik? Mire fel? (Különben is, egy gyülekezet vezetéséhez kell egy bizonyosfajta erő, ami a konfliktusok közepette is tartást ad, és Pált itt Korintusban sok támadás érte. Milyen erővel vezet az, aki erőtlen?) Milyen erőre hivatkozik Pál, ami által ő, ahogy máskor mondja, minderre képes „Krisztusban”?
Erre a kérdésre a választ nem fogalmi úton fogjuk megkapni, hanem személyes tapasztalat által. Egy baráti szó, tanítás vagy írás ebben legfeljebb csak annyit segíthet, hogy észrevegyük: Aha, hát erről van szó! Éppen ez történt velem is, aminek így már nevet is tudok adni!
Megeshet velünk is, ami azzal a balzsamtartó agyagedénnyel megesett, amire ugyancsak Pál utal: elrepedt, és éppen e törésen át engedi ki az illatot.
Az üres ember kénytelen-kelletlen úgy viszonyul Istenhez, mint ahhoz, Aki ténylegesen Isten. Aki biológiai erejétől vagy fizikai tulajdonától megfosztva él, tudatára ébred annak, ami addig is igaz volt, amikor nem is tudta, hogy belső erejét Istentől kapja. Ahogy az édesanya testében az érő tüszőből a petesejt a felpattanó burok szakadásán át kilép az élet foganása felé tartó útra, úgy az ürességet hordozó ember is megnyílik Isten előtt.
Ha életünket Isten munkájának megvalósulása szempontjából nézzük, akkor az üresség a szemünkben egy réssé változhat. Ürességünk lehet egy olyan repedés, melyen át fény árad be. A ragyogó és minket belülről melengető fénnyel találkozva el is felejthetjük a repedést; hiszen az a fénysugár, ami hozzánk így beszökhetett, kitölti a teret. Ahogy most, amikor e sorokat írom itthon, a lemenő nap vékonyka sugara épp beszökik a lépcsőfeljárónk ablakán, és fénye tündököl.
Mielőtt még ezen a ponton átesnénk a ló túlsó oldalára, és az üresség kapcsán valamiféle romantikus vagy édeskés képzeteket keltenénk, rögzítsük: az üresség megtapasztalásában nincs semmi élvezetes.
Amikor azt mondjuk, hogy a „sötétség bizonyosan elborít, és éjszakává lesz körülöttem a világosság” (ahogy azt Dávid is mondta), valóban mélyen vagyunk. Ilyenkor a magyarázatok, a moralizálás és mindenféle tanács együttvéve se több számunkra, mint megannyi bosszantás.
De rögzítsük ezt is: aki az életet Isten uralma érvényre jutása szempontjából nézi, annak időnként megadatik, hogy a sötétségben meglepje egy fénysugár. Lehetséges, hogy miként a fent említett sötétségben Dávid, úgy ő is azt veszi észre, hogy őt Isten elől még a sötétség sem borítja el. Sőt, fénylik az éjszaka, mint a nappal! Mintha „a sötétség olyan lenne, mint a világosság!” (Zsolt 139)
Az ürességnek ezt a fajta látásmódját, amit Dávid ismert, Jézus élt és tanított, és Pál is említ, az ilyen szavak is visszaadják: „Minden a Tiétek” (Pál apostol).
Vagy: „Ha Tiéd az Isten, tiéd már minden” (Avilai Szent Teréz).
Vagy: „Hogy az ember […] teljesen megismerje Őt,
Igyekezzék semmiről semmit sem tudni.
Hogy teljesen birtokába vehesse Ő,
Ne kívánjon birtokolni semmit sem.
Hogy egészen Őhozzá hasonulhasson,
Ne legyen semmi semmiben…
Hogy elérje azt, akit még nem ismer,
Járjon arra, hol mit sem ismer.”
(Keresztes Szent János művei, I. kötet,
A Kármelhegy útja, I. könyv, XIII. fej., 106. o.)
Aki a markát már nem szorítja ökölbe, hiszen az úgyis üres; aki nem kapaszkodik, mert tudja, hogy nincs mibe; aki nem tart semmit, és közben tudja, hogy tartják; vagy így szól, mint Pál apostol: „amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős”, arról tesz tanúságot, hogy ismeri azt az erőt, ami eltér a sajátjától, de valódi. Tudja, hogy ha arra támaszkodik, jobban jár, mint akkor, ha a saját magáéra.
Nincsenek egérutak
Miként éljünk hát mi magunk – ebben a befejezetlenségben, csalódottságban, nélkülözésben, vagy akár ebben a gyászban?
Úgy látszik, ahhoz, hogy Isten valósága számunkra fontosabb legyen, mint saját szükségünk beteljesedése, végig kell mennünk egy úton. Annak mindegyik állomásán. Egy olyan úton, amihez máshol aligha csatlakozhatunk, mint ott, ahol éppen vagyunk. Sokszor azon kapjuk magunkat, hogy a szükségek mielőbbi betöltése iránti vágy hajt minket. Azonban nem maradunk mindig itt. Útunk következő állomásán azt is látni lehet, hogy az egyes szükségeinkről való lemondás egészséges. Útunk végső célja azonban e korábbi állomásokon is túli, az a „hely”, ahol minket minden szükségnél és a célszerűségnél jobban az határoz meg, hogy azt akarjuk, amit Isten. Ahol megízleljük, hogy azzal járunk a legjobban, ha magunk és mások szükségeinél is jobban szeretjük Istent és felebarátunkat – úgy, mint ahogy utunk elején önmagunkat szerettük volna szeretni. Így lesz az üresség meghívás a jelenbe, a jelen világosságba és gazdagságba; és útmutató a teljesség felé.
Úgy látszik, az egész úton végig kell menni. Nincs egérút.