Nem sokat tudunk Jézus „magánéletéről”, már ha egyáltalán használható ez a kifejezés vele kapcsolatban. Az első harminc évéről kifejezetten keveset, szinte semmit nem tudunk, míg szolgálatának három évében egy fáradhatatlan valaki, akinek nem sok ideje jut önmagára, hacsak nem egy-egy éjszakai imádságban. Amikor Isten országának meghirdetéséről gondolkodom, akkor az a Jézus jut eszembe, akiről január 22-i #jóéjtpuszi-ban így írt Lackfi János:
Jézusnak nem volt ügyeleti ideje,
sem hétközbeni és hétvégi nyitvatartása,
nem kapcsolta ki az ÁLDÁS-gombot,
nem öltözött vissza civilbe munka után,
nem tudott nem rácsatlakozni
a Szentháromság Áramszolgáltató Zrt.
hatalmas hálózatára, mindig áramlott
benne a béke, a gyógyítás, az Ige lelke
oda meg vissza, vissza meg oda
és amikor Isten országára úgy gondolok, mint ami most is itt van, és aminek én is részese vagyok, akkor olyan késztetésem van, hogy hát akkor valahogy úgy kéne „pörögnöm” nekem is a szolgálatban, a misszióban, ahogyan Jézusnak. Vagy mint a tanítványoknak, akik ott voltak vele, követték őt, gyakorlaton is voltak. Nem enyhít ezen a késztetésen – ami bennem erős frusztrációt okoz –, hogy a végén azt mondja, amire oly sokszor hivatkozunk is, hogy „menjetek el és tegyetek tanítványokká minden népeket”.
Foglalkoztat, hogy milyen lehetett az „előélete”, mielőtt elkezdett Isten országáról nyíltan tanítani, betölteni a próféciákat és szinte folyamatosan konfrontálódni a vezetőkkel. Milyen lehetett gyermekként? Csodagyerek volt, vagy csak ott a templomban tizenkétévesen csillant meg valami abból, hogy ki is ő? Voltak barátai, netán barátnői – érzem, hogy a kérdést gondolatban feltenni is kényes és a határokat súrolja – mondjuk inkább úgy, hogy milyen volt a kapcsolata a másik nemmel? Aztán ott van jó néhány év, amikor már nem gyermek, de még nem is kezdte meg a szolgálatát. Törvénytisztelő polgárként élt és dolgozott, mint minden „rendes” ember? Ahogyan felvetem ezeket a kérdéseket, ott van bennem egy hang, hogy nem véltelenül nem szólnak erről az evangéliumok: „Nem kell ezzel foglalkozni, csupán a bulváros érdeklődésem miatt foglalkoztatja a fantáziámat.” A másik hang viszont erre hív: „Mire taníthat Jézus életének ez a látszólag jelentéktelen, haszontalan része?”
Máté evangéliumában Józsefnek háromszor is álomban ad útmutatást egy angyal, hogy merre menjenek:
„Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, és maradj ott, amíg nem szólok neked” Mt 2,13
„Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, és menj Izráel földjére” Mt 2,20
„Miután pedig kijelentést kapott álmában, Galilea területére vonult vissza” Mt 2,22
Nem mondja szó szerint az írás, de itt egyszerűen annyi a küldetése Józsefnek, hogy menjen valahova a családjával és éljen ott. Nincs semmi több ezen túl. Életmentésről van szó, menj oda és éljetek. Majd Lukácsnál azt olvassuk:
„A gyermek pedig növekedett és erősödött, megtelt bölcsességgel, és az Isten kegyelme volt rajta.” Lk 2,40
„Jézus pedig gyarapodott bölcsességben, testben, Isten és emberek előtt való kedvességben.” Lk 2,52
Mi mást is csinálhatna egy gyermek eleinte, mint eszik, alszik, mozog, játszik, sír, betegségeket küzd le és pelenkázni kell, közben pedig növekszik, fejlődik. Él és elkezdi felfedezni az életet. Ez a feladata. Egyfelől talán haszontalan, mégsem győzik hangsúlyozni a lélek kutatói, milyen fontosak a kezdeti évek, a kötődések, a különböző mozgásformák begyakorlása az ember fejlődésében.
Tevékenységekkel, fontos – vagy annak vélt – tennivalókkal és szolgálattal zsúfolt életemben mindez arra hív, hogy a jelentéktelennek tűnő mindennapi élet dolgaira is figyeljek. Mielőtt, miközben és miután valami fontos és konkrét feladatra elhívást várok vagy kapok, már maga az életem küldetés. Isten élni hív, életre hív. Jézus emberré lett, és végigjárta az emberi élet útját. Minden ponton kapcsolódott hozzánk.
Farkas Józsefnél olvastam: „Először lenni, aztán tenni!” c. evangelizációs előadásában:
„Mi nyugatiak teli vagyunk mozgásviharral, örökké aktívak vagyunk, teszünk, teljesítünk, Leistung-társadalomban (teljesítmény-társadalom) élünk. Az embert a teljesítménye szerint mérik. Még az Isten felé is „teljesíteni” akarunk; és azt mondtam, hogy Jézus Krisztus „megállj”-t parancsol ebben, és azt mondja, hogy nem tenni kell először, hanem lenni.”
(Farkas József: Boldog leszel – Boldog hangszer, árva muzsika, Öt evangélizáció 1977; Somhegy kiadó és nyomda, 2006)
Mit jelent Isten országa? Mit jelent ahhoz tartozni, és tanítványként Jézust követni? Ezekre a kérdésekre keressük a választ ebben a hónapban, amikor Isten országának meghirdetése van előttünk.
A tanítványok azáltal, hogy fizikailag követték Jézust, kapcsolódtak hozzá, tanultak tőle. Jézusnak az a vágya, hogy „ahol én vagyok, ti is ott legyetek”. A tanítványi lét számomra elsősorban a Jézushoz kapcsolódást, a „benne való létet” jelenti. Akárhol is élni, de vele, benne, érte lenni és aztán ebből tenni. „Nélkülem semmit sem tudtok cselekedni” (Jn 15,5) Életre hív, a benne való létre, amelyhez a „nagy parancsolat” ad útmutatást és fókuszt:
Jézus így válaszolt: “Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” (Mt 22,37-40)
Még egy idézet kívánkozik ide számomra, amely jól summáza az eddigieket: „Hirdesd az evangéliumot, és ha szükséges, használj szavakat is”– Assisi Szent Ferencnek tulajdonított mondás. Mire hív mindez itt és most téged, kedves Olvasó?