Jeremiás, az Ószövetség egyik legnagyobb prófétája, aki a Krisztus előtti 7. és 6. század fordulóján működött, és akinek még a neve is azt jelenti, hogy „Isten felmagasztal” vagy „felemel”, sokat bánkódott amiatt, hogy Isten népe milyen gyakran elhagyja Istenét.
Isten szócsöveként is Istenhez hív, újra és újra: „Elfeledkezik-e ékszereiről a lány, díszes övéről a menyasszony? Rólam elfeledkezett népem számtalanszor” (Jer 2,32).
Istenfelejtés
Furcsa jelenség ez az istenfelejtés. Szenvedünk tőle, mégis végigkíséri életünket. A 19. század második felében és a 20. század elején Lev Tolsztoj, ez az egész életében küszködő ember – aki az egyszerű orosz földművesek között a békés ellenállás elvét bevezette, és aki ebben Gandhit is ihlette –, az orosz és a világirodalom egyik legnagyobbja naplójában így ír:
Elfelejtettem Istent. Milyen rettenetes dolog megfeledkezni Istenről! Márpedig ez észrevétlenül történik. Az Isten számára végzett ügyeket lassan felváltják az emberek, a dicsőség, majd az önmagunk számára, nyomorult önmagunk számára végzett ügyek.
S amikor szembesülsz ezzel az ocsmány nyomorúsággal, szeretnél újra felemelkedni.
(Tolsztoj, Napló, 331.)
Tolsztoj szerint az istenfelejtés fázisai tehát észrevétlenek. Ahogy leírja az utat, mely Isten közelségének tudatából oda vezet, ahol már csak annyit tudunk, hogy valahol/valahogy magunk mögött hagytuk Istent, ahogy ezt az elmozdulást lépésekre bontja, úgy segítséget kapunk ahhoz is, hogy ugyanezt az utat visszafelé követve Istenre leljünk.
Amikor Istenhez közel vagyunk, biztonságban vagyunk. Noha más értelemben, mint akkor, amikor mi vagyunk a helyzet urai. Különös biztonság ez. El kell ismernünk, hogy nem mi irányítjuk a dolgokat. Ha ezzel a végletes kiszolgáltatottsággal megbékélünk, ha Istenhez simulunk, akkor tudhatjuk, hogy jó helyen vagyunk, és az, aki nagyon szeret, közel van hozzánk.
Isten közelségében mindenféle reflexió nélkül is, szinte ösztönösen hagyunk helyet számára saját magunkban. Engedjük annak lenni, aki. És mi is élvezzük a tágas teret, ahova Ő helyez. Mert Vele vagyunk.
Egy ponton azonban megcsap bennünket annak a szele, hogy ennél azért többet is számíthatnánk. Észrevesszük az „ügyekben” rejlő lehetőséget. Ha ügyek felé fordulunk, mi is tehetünk valamit. Az ügyek személytelen dolgok, azok nem panaszkodnak, azokat jobban lehet irányítani. Így az „ügyek” nemcsak a látóterünkbe, hanem egyenesen a középpontba is kerülhetnek. Fontosabbá kezdenek válni, mint Isten. Többségük nemes ügy, szent cél. Itt vagyunk valakik.
Az ügyek intézése során nem lehet nem észrevenni az emberek igényeit. Gyűjtsük össze a szükségeiket, elemezzük őket, tervezzük meg a cselekvést. Ha a többség szavát képviseljük, biztosan jól ítélünk. A visszajelzés motivál minket, mármint a negatívak elkerülése és a pozitívak megnyerése. Észrevétlenül az emberek elvárásai kerülnek az előtérbe.
Ekkor fogalmazódnak meg bennünk vagy legalábbis hangosodnak ki számunkra saját érdekeink. Minket is meg kell becsülnie valakinek, a mi vágyaink is számítanak, a mi érzelmi tankunk sem lehet sokáig üres. Megelégedéssel nyugtázzuk, hogy még a lenagyobb parancsolatban is ott áll, hogy szeressük önmagunkat. Az, hogy a mi vágyaink is teljesüljenek és mi is érvényesüljünk, méltóságunk része. Ha minket megbecsülnek, azzal mindenki jól jár. Hát becsüljük meg saját magunkat!
Egy reggel aztán arra ébredünk, hogy elfelejtettük Istent. Távol van tőlünk vagy mi tőle, nem is tudjuk, mindegy. Elkallódtunk. Elveszítettük. Hova lett?
Ráadásul ahogy ez egyénileg történik velünk, úgy megy végbe közösségileg is. A fent leírt dinamika közös működésünkben is érvényesülhet, ahogy manapság hívjuk, szervezeti szubkultúránk is lehet ilyen. Ami marad: „nyomorult önmagunk”.
Tolsztoj sorai szerint tehát 4 lépésen át jutottunk ide:
Istentalálás
A folyamat ismeretében tegyük fel a kérdést: Mit tegyünk akkor, ha belső állapotunkat felismertük? Ha, ahogy Tolsztoj fogalmaz, szeretnénk „felemelkedni”?
Időnként Isten Ézsaiás által mondott szava eljut hozzánk: „Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad!” (Ézs 49,15). Ezek halltán reménység gyúl bennünk. Egy távoli dallam csendül. Isten keres. De miként juthatunk vissza az ő közelségébe?
Naplójában Tolsztoj arról is ír, hogy miként viszonyuljunk az emberekhez, és eközben utóbbi kérdésünkre is válaszol. (Tolsztoj az Isten elfelejtését és a hozzá való visszatalálást az itt leírt módon nem kapcsolja össze, ez az értelmezés egy mai olvasóban született meg, de ettől még érdemes arra, hogy megfontoljuk.)
Vegyük szemügyre azt az állapotot, amelyben Istentől „távol” érezzük magunkat. Itt az élet szövevényes hálójába és saját lelkünk kuszaságába belegabalyodva mozgunk. Emberek közt vagyunk, nem is igen észlelünk mást, kivéve belső panaszunkat. Azok az elvárások és igények határoznak meg, amelyeket mások támasztanak felénk. Mit tegyünk, hogy ne sodortassunk tovább, távolabb és távolabb Istentől? Tolsztojt így ír:
Ahhoz, hogy az emberekhez fűződő kapcsolataink helyesek legyenek, mindig örömöt jelentsenek és sohase szenvedést, az emberekkel Istenen keresztül kell kapcsolatot tartanunk, vagyis a velük való kapcsolat során soha nem szabad elfelednünk, hogy nem az a szükséges és fontos, amire nekünk szükségünk van, és nem is az, ami annak az embernek kell, akivel kapcsolatba kerülünk, hanem az, amire mindkettőnk részéről Istennek van szüksége. Mihelyt ez eszünkbe jut, rögtön elmúlik minden nehézség és ellenérzés, s helyébe öröm lép.
Ma reggel megpróbáltam így viselkedni az emberekkel, a gyerekekkel, Szonyával, és nagyon jóleső érzés töltött el. Atyám, add, hogy ezt sose feledjem. Tudom, hogy ez egyike a Te igazságaidnak.”
(Tolsztoj, Napló 370.)
Tolsztoj válasza tűpontos. Receptje egyszerű: keressük Istent mindenben. Ne csak merjük keresni, hanem tegyük is ezt. Kitartóan és következetesen. Ehhez persze ezt el kell határoznunk magunkban. Isten keresésekor ugyanis minden eseményen és emberi megnyilvánuláson túlra kell néznünk.
Mit jelent ez a gyakorlatban? Az egyes szükségek vagy ügyek mérlegelése során idézzük fel magunkban, hogy „nem az a szükséges és fontos, amire nekünk szükségünk van, és nem is az, ami annak az embernek kell, akivel kapcsolatba kerülünk, hanem az, amire mindkettőnk részéről Istennek van szüksége”.
Ez az Istenhez visszavezető út. Mindenhol és mindenkiben Krisztust keresni. Kivétel nélkül. Krisztust és általa Istent. Keressük azt, hogy úgy saját magunkban, mint minden emberben és ügyben Isten miként lát és érez az illető személlyel vagy üggyel kapcsolatban.
Ez nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy a másikat levegőnek nézzük. Aki embertársát kikerüli, Isten ellen is vét. Istenre csak akkor figyelhetünk, ha a másik ember felé is tisztelettel fordulunk. Tolsztoj szándékának teljes kicsavarása lenne azt állítani, hogy helyes más embereket semmibe venni. A saját magunkon, a másik emberen és az adott ügyeken való „túlnézés” azt jelenti, hogy mindenhez úgy viszonyulunk, hogy elsősorban nem hozzájuk, hanem Istenhez viszonyulunk, azt keresve, hogy Isten miként viszonyulhat hozzájuk, illetve hozzánk.
Jézus erre vonatkozó szavait nem lehet félreérteni. Egy példázatában, miután a másikkal törődés gyakorlati cselekedeteiről szólt, az éhezőknek enni adásról, a jövevények befogadásáról és a foglyok meglátogatásáról, úgy szól, mint ahogy egy király az alattvalóihoz, majd hozzáteszi:
Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket
akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.
…Bizony, mondom néktek, amikor nem tettétek meg ezeket
eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg.
(Mt 25,40 és 45.)
Nevezhetnénk ezt rezonanciagyakorlatnak: keressük az isteni hullámhosszt vagy rezgést, és próbáljuk felvenni. Magunkban is, a másik által is, és a másikon túl is.
Miközben észleljük, hogy saját lelkünk, a másik ember vagy esemény mit közöl, nevezzük meg, hogy mit észlelünk, és tisztelettel forduljunk felé. De figyelmünk középpontjában ekkor is a saját lénye és akarata szerint munkálkodó Istent tartsuk. Azt is keressük, hogy ebben a „túlnézésben” mit észlelünk. Isten számára tartsuk magunkat szabadon.
Nézzünk hát rá az előbb említett négy lépcsőfokra, csak visszafelé haladva! Mi lenne, ha szükségeink észlelésekor arra gondolnánk, hogy azok által mások szükségére miként látunk rá? És mi lenne akkor, ha mások szükségeivel szembesülve arra emlékeznénk, hogy azok megközelítésében a tiszta és szabad szeretet ügye motiváljon minket? Mi lenne, ha bármilyen ügyben azt kérdeznénk, hogy mire vágyik itt és most az élő Isten? És már Istennél vagyunk.
Attól tartok, ez még mindig bonyolultabban hangzik, mint kellene. Arról van szó, hogy Isten így szól ma is, most is, és hozzánk is: „Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad!” (Ézs 49,15) Isten állandóan közel van és közelít hozzánk, ő lelkünket simítja és eleveníti. Ez a közeledés azonban a mi hősökhöz, celebekhez, drámai ígéretekhez és irtózatos adatátviteli sebességhez szokott érzékeink számára alig érzékelhető. Újra kell képezni észlelésünket. Isten gyakran inkognitóban jön, hogy amikor Őt keressük, akkor Őt el is ismerjük. Ahhoz, hogy bennünk teret kapjon, felé kell nyílnunk. Vak szemünk, ami nem látja őt, látóvá kell váljon.
A keresztény lelkiség orosz hagyományát képviselő Tolsztoj ebbe az irányba hív. Arra, hogy saját magunkban – mert minden itt kezdődik, újra és újra, lényünk legmélyén –, embertársunkban, illetve feladataink közben is Istenhez forduljunk. Újra és újra. Hogy a sok-sok szempont közül egy legyen a meghatározó.
A fenti két szakasz arra emlékeztet, hogy az emberekhez úgy a legjobb viszonyulni, hogy nem hozzájuk viszonyulunk. Hanem általuk és rajtuk túl is Istenhez. Aki jelen van számunkra, és nyitott felénk.