Számomra a reformáció hónapja az emlékezésre való felhívást és a felelősségteljes cselekvésre szólítást egyaránt magában hordozza. Emlékszem arra, ami a reformáció idején történt, és hálát adok azokért a felismerésekért, melyekre Isten elvezette elődeinket. Ugyanakkor érzem annak felelősségét is, hogy ezzel az örökséggel kezdenünk kell valamit. Ami évszázadokkal ezelőtt történt, az az ő felelősségük volt. Amit ma kezdünk reformáció örökségével és az ebből fakadó megosztott felekezetiség kérdésével, az pedig a mi felelősségünk.
Pál arról beszélt, hogy az egyházban szakadások fognak történni: „…szükséges, hogy legyen közöttetek szakadás is…” (1Kor 11:19, RÚF). Ezért nem is kell meglepődnünk azon, hogy a nagy egyházszakadás óta (1054) mindig voltak kisebb-nagyobb szakadások, szétválások, meghasonlások. A kérdés inkább az, hogy mi a személyes felelősségünk a felekezeti sokszínűség megélésében.
Közösségben egymással
Erre a kérdésre háromféle lehetséges választ adhatunk. Először is gondolkodhatunk úgy, hogy saját felekezetünk az igazság egyetlen letéteményese, és megelégedhetünk azzal, hogy felekezeti identitásunkat elsődlegessé téve éljük mindennapjainkat. Ez azt jelenti, hogy másokkal nem nagyon keressük a kapcsolatot, nem is érezzük ennek szükségességét; megelégszünk azzal, hogy katolikus a katolikussal, református a reformátussal, baptista a baptistával stb. vállaljon közösséget.
Egy másik megközelítési mód a teológiai álláspontok ütköztetése. Ekkor Bibliával és rendszeres teológiai tankönyveinkkel a kezünkben közelítünk egymás felé, és eltérő álláspontjainkat próbáljuk közös nevezőre hozni. A teológiai vitáknak – amennyiben megfelelő színvonalon és felkészültséggel művelik – igenis van helye az egyházban. Azonban be kell ismernünk, hogy ha az egységre való törekvés útja a teológiai vitákon múlna, akkor már régen egységben élnénk egymással. Az egyháztörténetben – és modern korunkban is – nagyszerű teológusokkal áldott meg minket Isten, akik színvonalasan képesek a teológia tudományát művelni. Munkásságuk azonban nem hozta el az áttörést. Mert talán az egység megélésének nem is ez az útja.
A harmadik megközelítési mód pedig az, amikor a különbözőségek hangsúlyozása helyett elkezdjük azt nézni, ami közös bennünk. Miközben nem mossuk el a felekezeti határokat, és elismerjük a felekezeti különbözőségeket, elkezdjük hangsúlyozni Jézus Krisztus személyét. Miközben teológiai és dogmatikai különbségeink elválasztanak minket egymástól, addig a Megváltó személye összeköt. És amennyiben tekintetünket együtt tudjuk Jézusra szegezni (Zsid 3:1), a dogmatikai különbségek másodlagossá válnak, és rádöbbenünk, hogy nem képesek minket elválasztani egymástól.
Sokáig arra vágytam, hogy már itt a földön megvalósuljon az egyházban az az egység, melynek köszönhetően együtt tudunk az Úrvacsorával/Eucharisztiával élni. Be kellett látnom, hogy ez majd csak a Bárány Menyegzőjén történik meg. Az egységnek azonban nem csak ez lehet a fokmérője. Felébredt bennem a vágy, hogy Jézus Krisztus imádatában vállaljak közösséget bármely felekezetű testvérrel, aki ugyanezt tartja fontosnak. Míg az Úr asztalához nem tudunk együtt járulni, addig az Úr trónja előtt mind együtt tudunk leborulni imádattal. Hálás vagyok azokért a lehetőségekért és mozgalmakért, melyek megteremtik a felekezetközi imaközösség alapjait. Ilyenkor saját felekezeti identitásunk a háttérbe szorul, másodlagossá válik, és előtérbe kerül krisztusi identitásunk, mely összeköt minket.
Közösségben Krisztussal
A protestáns spiritualitás alapja számomra a Solus Christus elv, mely Jézus egyedüliségét vallja nem csak a megváltás, hanem az élet minden területe tekintetében. Ennek alapja a Jézussal való személyes kapcsolat megélése az első szeretethez való visszatalálás által (Jel 2:4).
Mostanában az Istennel való kapcsolatot a vágyakozás szóval tudnám leginkább körülírni. Olyan vágyakozás ez, melyet a zsoltáros is megénekelt: „Ó, Isten, én Istenem! Sóvárogva kívánkozom hozzád, hogy nálad lehessek! Ahogy a kiszikkadt, kopár föld az esőre, testem-lelkem úgy szomjazik jelenlétedre, úgy kívánkozom hozzád! Felnézek rád szentélyedben, hogy dicsőségedet és erődet lássam! Mert hűséges szereteted jobb, mint az élet! Teljes szívvel dicsérlek! Kezeimet hozzád emelem, teljes szívvel-lélekkel áldalak, amíg csak élek! Lelkem megtelik jóságoddal: jóllakik, mint egy bőséges lakomán, mikor téged dicsérlek, Istenem” (Zsolt 63:1-5, EFO).
Ezt a vágyódást gyönyörűen körülírja az Énekek énekében a menyasszony sóvárgása a vőlegény után: „Csókolj meg, kedvesem, csókolj újra meg újra, mert, ahogy te szeretsz, az mámorítóbb a bornál! Megrészegít drága olajod illata, neved bódító illata szétárad, mint kiöntött illatos olaj, azért szeretnek téged mind a leányok. Ragadj magaddal, hadd fussunk, repüljünk veled! A király bevitt engem belső szobájába. Gyönyörködünk benned, örvendezünk neked, ünnepeljük szerelmedet, mert, ahogy te szeretsz, az részegítőbb a bornál! Bizony, méltó vagy rá, hogy szeressünk téged” (Én 1:1-4, EFO).
Meggyőződésem szerint mi, keresztények, akkor tudunk felekezeti határokat átívelő módon elköteleződni egymás iránt, ha ilyen szenvedélyesen tudjuk szeretni azt, aki összeköt minket: Jézus Krisztust. Amikor iránta való szeretetünk miatt le sem tudjuk venni róla a tekintetünket, egymásban valóban testvéreket ismerünk meg, akikkel Isten imádata köt össze minket. Az Úr imádata pedig örök. A felekezetek megszűnnek. A teológiai könyveinket egy napon belepi a por. Nézeteink különbözőségeire megoldást találunk egykor. Addig azonban elővételezhetjük Isten Országának örömét abban, hogy egymásra elfogadással és szeretettel tekintünk.
Én ezt az utat választottam. Engem erre az útra vezetett a Szentlélek. És hálás vagyok érte, hogy láthatom: sok útitársam van…