Képzelőerő: hiedelem vagy hit?

A képzelőerő Isten ajándéka. E képesség által csodálhatjuk azt a képet, amelyet fizikai szemünk nem lát, igenelhetjük azokat az eszményeket, amelyeket a pillanatnyi tapasztalat nem igazol, és haladhatunk azon cél felé, amelynek az anyagi világban még semmi nyoma sincs. A képzelőerő által valljuk, sőt, tudjuk, hogy akit szívünk ismer és lelkünk remél, valóság, akkor is, ha értelmünk nem tudja megmagyarázni.

Amikor Istennel járunk és döntéseinket Isten akaratával hozzuk összhangba, akkor olyan támpontokra építünk, melyeket se lábunk, se kezünk nem érez, érzékszerveink egyike sem bizonyít, de még agyunk sem ért. Amikor hiszünk, minden észlelésünkkel szembe megyünk, abból indulunk ki, hogy képzeletünknek van igaza. Tehát az istenhit is a képzelőerő tevékenysége, a bibliai transzcendencia igenlése is a képzelet működése. Amikor a keresztény hitre utalunk, azt ismerjük el, hogy a hit a nem látott dolgok valósága.

A képzelőerő azonban, ahogy minden más emberi képesség, éppúgy állhat az istentisztelet szolgálatában, mint ahogy az Istentől függetlenül élni akaró ember szolgálatában. Fontos hát, hogy különbséget tegyünk a kétféle képzelőerő között. Miben rejlik a különbség?

Az egyik típusú képzelőerő által az élő Isten felé törekszünk, az az előtte való hódolat és önátadás készségével engedjük szabadon képzeletünket. Erőnket Isten rendelkezésére bocsátjuk, a képzelőerő olyan híd lesz a látható és a láthatatlan között, amit Isten felügyel. Képzeletünket ebben az esetben Isten hatalma és szeretete megnyilvánulásának vetjük alá. Ez a fajta képzelőerő a keresztény hitnek nemcsak egy része, enélkül nincs semmiféle hit! Ezt hívhatnánk megszentelt képzelőerőnek.

A Szentírás szerint Isten az embert ilyen útra tereli és hívja. Aki Isten kijelentéseit bizonyosnak veszi, az képzelőereje által él. Az a reménység, amivel Krisztus feltámadásának köszönhetően a hívők élnek, különös kiváltság, mert aki a jelenben arra számít, hogy Isten a jövőben helyreállítja azt, ami most szétesett, arra lesz képessé, hogy a jelenben kitartson. Hiszi, hogy Isten olyanokat készített az Őt szeretőknek, amilyeneket emberi szem még nem látott és az elme el nem gondolt. Pál apostol is vallja, hogy Isten többet ad nekünk, mint amit elképzelhetnénk.

Amúgy így tesz minden művész, minden alkalommal amikor egy belső képet egy kődarabból vagy a festővásznon megjelenít. Ahogy minden bármiféle ambícióval rendelkező fiatal, minden gyógyulást remélő beteg, minden megszállott tudós, minden forradalmár vagy feltaláló, aki egy olyan valóságból indul ki, ami még nem realizálódott. Minden valódi vezető szeme előtt egy vízió lebeg. Ebben más attól, aki csak üzemeltet. Ezt teszi minden versenyfutó is, és mindenki, aki házat épít. Felemelő dolog olyanról álmodni, ami egyszer a miénk lesz, és ennek szellemében cselekedni, itt és most, annak ellenére, hogy még nem is a miénk.

Ugyanakkor a képzelőerő éppen úgy vezethet minket félre is; éppúgy szolgálhat az Istentől távolodásunk útjául, mint a közeledés eszközéül. Az a fajta idealizmus, ami a valóságtól inkább elrugaszkodik, minthogy egy végsőbb valóság felé tartana, ártalmas. Ezt hívhatnánk menekülő képzelőerőnek.

Az ember felettébb ravasz lény: amikor az előtte álló valósággal nem akar szembenézni, rettentően találékony. Képes egy álomvilágot megalkotni, és abba költözni, még akkor is, ha a körülötte lévők egyre mondják: ez valótlanság! A közösségi életben az efféle álmodozásra épített próbálkozásokat utópiáknak hívjuk, a pszichológiában a fájdalmak vagy nem működő kapcsolatok gyötrelmét elkerülő törekvéseket kompenzációnak. Marx a vallást hívta a nép ópiumának, Schleiermacher szerint pedig a vallás lehet vágyainknak az univerzum képernyőjére történő kivetítése.

A Biblia a képzelőerőnek ezt a fajta, a valóságtól eltávolító használatát nemcsak emberi tévedéseknek tudja be, hanem egy ősellenség munkájának, akit Sátánnak hív. Ez az embert nemcsak vádak és erőszak útján akarja a saját oldalára állítani, hanem megtévesztés által is. A rosszat jónak mutatja be, és aki ezt elhiszi, az miközben két út közül éppen a rosszabbat választja, még büszke is magára. A kígyó már az Éden kertjében így igyekezett Ádámot lépre csalni, hogy Istennél is többet ígért, és az általa ígért kimenetnek csak a pozitív oldaláról beszél. Az ősi kísértő így akarta Jézust is félrevezetni hamis ígéreteivel, de Jézus ezeket visszautasította. Péter apostol nem véletlenül hívja az ördögöt a „világosság angyalának”.

Amikor képzelőerőnk ebben a menekülő üzemmódban működik, akkor belső képeinket úgy kezeljük, mint a valóság kifejeződéseit, akkor is, mikor nem azok. Házunkat olyan helyre építjük, ami ugyan szilárdnak látszik, de nem kőszikla, pusztán homok. Amikor egy házastárs megcsalja a párját, abban a reményben, hogy szívének új választottja mellett majd valaki egészen mássá lesz, és a valótlan világért képes elhagyni valós családját is, úgy tesz, mintha kiléphetne saját narratívájából. Az illúzióvilágot valóságnak tartja. A dolgok tényleges állása kiderül, de csak utólag, akkor, amikor azt, amit vetettünk, már aratnunk is kell. Addig viszont képesek vagyunk az illúziót úgy kezelni, mint valóságot.

Ezért oly fontos különbséget tenni a megszentelt képzelőerő, azaz az Istennek ajánlott képzelet, és a menekülő képzelőerő, azaz a valóság elkerülését szolgáló képzelet között. Ez utóbbi merő hiedelem.
A különbség azonban nem a képzelet igenlésében vagy tagadásában érhető tetten. Hiszen a nem látható világ tudatunkban történő megjelenítése történik mindkettőben, és ez a képesség Isten adománya, ebben önmagában még nincs se rossz, se jó. Ugyanazt a képzelőerőt lehet mind a két irányba használni. A vízválasztó a képzelőerő Isten uralma alá rendelése vagy saját hatalmunk alatt tartása.

Ha arra használjuk, hogy az élő Istenre támaszkodjunk, benne bízzunk, neki engedelmeskedjünk, és arra törekedjünk, hogy amiben ő állít minket döntés elé, abban vállaljuk fel a felelősséget, akkor képzelőerőnket alárendeljük Istennek. Ez a képzelőerő gazdagít minket. Ha hamis ideológiákban bízunk, az emberekre úgy támaszkodunk, mintha istenek lennének, vagy ha mások életét akarjuk élni, akkor viszont elfordulunk a valóságtól és a valóság Istenétől: menekülünk.

Az isteni látásból fakadó élet és szolgálat ezzel szemben óriási erőforrás. Jó példa erre Pál apostol munkásságának kitartó volta és bátorsága, egész életében, melynek hátterében egy megszentelt képzelőerő állt. A damaszkuszi úton látott látomást úgy hordozta lelkében és elméjében, mint egy isteni fáklyát, ahogy egyszer fel is tárja: „nem voltam engedetlen a mennyei látomás iránt” (Ap csel 26,19).

A megszentelt képzelőerő azért erőforrás, mert az isteni valóságot látja, akkor is, amikor senki, az isteni világosságban él, akkor is, amikor a sötétség uralkodik. A megszentelt képzelőerő a szeretet ölelésében mozog, akkor is, ha a kapott visszajelzésekből mindenfelől ridegség, értetlenség vagy ellenségeskedés árad. A megszentelt képzelőerő Jézus feltámadása szemszögéből nézi a jelent, akkor is, amikor az embert betegség kínozza és halálfélelem gyötri. A megszentelt képzelőerő a valósággal kapcsol össze és a valóság kibontakozását szolgálja életünkben.

A Valóságét.

fotók: Pexels