Van, aki felkenten, nagy áhítattal és általánosságban. Van, aki konkrétan, projektorientáltan, megoldásközpontúan. Van, aki hálával, és van, aki dicsőítéssel. Kérve, esdve, rimánkodva. „Jöjj úgy, ahogy vagy!” „Isten előtt a töredelmes szív a kedves áldozat.”
Vallásos megküzdési stílusok.1 Adott élethelyzetünkkel és kríziseinkkel nézünk farkasszemet és harcolunk imádságban. És ezt is többféleképpen!
- Jólesik néha hozzátenni az Úr nevét mint co-producert a terveidhez? Így, önirányítóként bizony torkodon ragadhat hosszú távon a kemény eledel, egy-egy súlyosabb helyzet – haláleset, coming out, újratervezés…
- Azon kapod magad, hogy a „Legyen meg a Te akaratod!” már csak azért hangzik el (és akkor is üresen), mert igazából meg sem tudod fogalmazni, mi a tiéd? Idillinek tűnik a belenyugvás, de valójában rezignált tehetetlenséget takar.
- Bedobom: ima, kiesik: áldás. Mi az? Alkudozás. Atya és Fia Zrt., akinek a szolgáltatásaiért és/vagy némi prémiumért ificsoport vezetésével, gyerek-istentisztelettel, imaórával fizetek.
- Meg mered fogalmazni, mi az, ami átjárja a csontjaid és mindened (nem mintha nem tudná, hanem mert tudod, hogy tőled akarja hallani) – majd azt mondani, hogy „Istenem, ezekkel együtt vagyok a Tied, minden kegyelem; váljon ez a ratyi dolog (Te tudod, hogyan) királyságod újabb építőkövévé”? Milyen érzés átadónak lenni?
Az egyetemes (meg)küzdés összekapcsol minket. Mindannyian szenvedünk. És ahogyan a megtöretett Krisztus, mi is a szenvedéseinkből tanulunk engedelmességet. Az engedelmesség pedig ahhoz az Úrhoz kapcsol, aki egyszerre ölel erős és rendteremtő, valamint gondos és oltalmazó karjával.
Gyermekeként az Örökkévaló hamarabb lát minket tékozlónak, hazatérőnek vagy épp idősebb testvérnek, mint baptistának, katolikusnak vagy épp reformátusnak. Elsősorban fiak vagyunk és nem metodisták. Vigasztalás fiai, szeretettek, megajándékozottak, kegyelmet ünneplők – és csak ezek után evangélikusok, ortodoxok, pünkösdiek, anglikánok. És még sorolhatnám. (~Bocs, ha kihagytam valakit!)
Bűnünk az első, szabadulásunk az utolsó Ádám által lett egyetemessé. Isten-keresésünk és a Vele való kapcsolat iránti egzisztenciális vágyunk és megtapasztalásunk közös. Miért ne szólíthatnánk meg Őt együtt? Mindenki másképp csinálja – hát akkor tanuljunk egymástól! Imádkozzunk önátadóan, legyünk kockák, épüljünk fel mint élő kövek lelki házzá, szent papsággá! Hogy aztán együtt bővítsük a lakóteret azokkal, akik most még sóvárogva várják a megjelenésünket.
1 Horváth-Szabó Katalin: Vallás és emberi magatartás, Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet, Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány, 34-53.