Aligha van olyan ember, aki számára a csönd ne lenne ismerős. Csendben vagyunk, amikor hosszan várakozunk, csendben vagyunk, ha gyászolunk, illetve amikor a megilletődöttségtől elakad a szavunk. A csönd nem mindig érték. Van olyan csend, amit körülményeink kényszerítenek ránk. Például amikor magunkra hagynak vagy bezárnak, amikor mások késztetnek a hallgatásra. Létezik olyan csend is, ami a tisztulás, az elmélyülés és az érés helye. Ez jótékony csend. Jobban mondva az a fajta hozzáállás a jótékony, amit ekkor tanúsítunk, amikor a csöndbe belehallgatunk, amikor attól nem csak menekülni akarunk. Ebben az írásban az utóbbi csöndnél szeretnék időzni, annál, amit igenlünk; amiben kincsekre lelhetünk.
A csendben átadjuk a kormányt. A csendben afelé fordulunk, vagy legalábbis fordulhatunk, akié az uralom, (az Úrtól tanult imában, az „ország” kifejezés a régi „úrság”-ból ered, amit mondhatunk uralomnak is), a hatalom és dicsőség. Ezért olyan jó hely a csend, mert lehetőséget ad az Istennel történő találkozásra. És ezért olyan ijesztő is. Hiszen a csend, az irányítás átadása lévén, a kontrollvesztés helye is. Ami után ugyan ki sóvárog? Ezért is történik meg olyan gyakran, hogy a csenddel szemben úgy a körülöttünk élő egyénekben, mint egész közösségekben és rendszerekben, és mi magunkban is, ellenállással találkozunk.
Érdemes még kimondani, hogy a csend csak gyakorlati síkon közelíthető meg. Aki csendben van, nemcsak beleesik abba, hanem még ha az első pillanat talán meglepetésként is éri, ott is marad; a csendről csak az tudhat bármit, aki nemcsak tapasztalja, hanem gyakorolja is, aki ténylegesen átadja a kormányt. Az élet megannyi területén a dolgok megismerésében a kívülről való közelítés hasznos lehet és a tisztán elméleti megvitatás által előrébb juthatunk – például amikor kirándulásunk előtt ránézünk a térképre vagy a GPS-re, és anélkül, hogy akár egy métert is mentünk volna, már világosabban látjuk, milyen szakaszok várnak ránk, és azokra mennyi időt érdemes majd hagynunk. A csend dolgában kívülállóként viszont egy tapodtat sem jutunk előrébb. A csend megközelítésekor érdemes azzal a kérdéssel kezdeni, hogy van-e bennünk készség az önátadásra. Hiszen, ha igen, akkor készek vagyunk az előrébb jutásra, a tanulásra. Ha nem, akkor számunkra ellenállásunk tudatosítása lehet a legnagyobb segítség. Hiszen a csendről csupán elméleti szinten értekezni, kidobott idő. Azt, aki Illéshez hasonlóan hozzánk sem szól a földrengésben, csak az ő sajátosan halk és szelíd hangján; Azt, aki szolgája által az utcákon sem szól harsányan, csak a csendben hallhatjuk meg.
A csend rétegei: a fizikai, a lélektani és a spirituális
A csendnek különféle formái vagy rétegei léteznek. Az elcsendesedés útján ezeken át haladunk. Vegyük most ezeket sorra a 46. zsoltár 11. verse mentén, építve közben a csendet gyakorló zsidó-keresztény hagyomány képviselőire is. Az említett felszólítás így szól:
Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!
A csend első és legnyilvánvalóbb rétege a fizikai.
Az a felhívás, hogy „Csendesedjetek el”, jelentős részben külső körülményeink átalakításra hív: szakítsuk meg a munkánkat, lépjünk ki a forgatagból, vonuljunk félre és keressünk egy félreeső helyet. A szükséges gombokat kapcsoljunk ki vagy le, lépjünk át az offline térbe. A külső körülmények megfelelő alakítása nélkül a csendről tanakodni olyan, mint egy nyelvről beszélgetni azzal, aki annak nyelvtanát és szókincsét nem ismeri. Aki a külső kereteket nem teremti meg, nem lesz csendben. Az Ószövetség a csendről nem elmélet síkon tanít, hanem úgy, hogy elrendel egy gyakorlatot:
Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; de a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon […] Mert hat napon teremtette az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugodott. Azért megáldotta az Úr a szombat napját, és megszentelte azt. (2Móz 20,8–11)[i]
A szombat lényege tehát annak sosem ilyen vagy olyan magyarázata, hanem a megtartása. A 4. parancsolat az első kőtábla része, az Istenhez fűződő kapcsolatért adatott, egy kapcsolat mélyülése érdekében.[ii]
És hogy miként tanít Jézus a csendről? Úgy, hogy amikor kérdezik, időnként csendben marad. Amikor mindenki őt akarja, időnként visszavonul, hogy csak az Atyával lehessen; és amikor a tanítványokat akarja mindenki, őket hívja ugyanerre: egy időre lakatlan helyre viszi őket. A csend termékenységét másokkal úgy ismerteti meg, hogy meghívja őket abba.
Úgy a 4. parancsolat, mint Jézus gyakorlata egy-egy időre szól. Nem az idő egészére. Ezt jó aláhúznunk: a megnyugvás parancsolata a hat nap mellett a hetedikre vonatkozik. Ezt a periodikus és arányos váltakozást domborítja ki a Prédikátor is, hiszen az egyoldalúság mindenben árt: „Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek.” (Préd 3,7) Jézus ideje nagyobb részét töltötte aktivitással, mint csendben, de ezzel együtt is, minden kétséget kizáróan számára a csend gyakorlása konkrét és ismétlődő cselekedet volt.
A csend kapcsán tehát a fizikai tényezőket nem helyettesíthetjük semmivel. A csend valóságában az előrelépés jó részben külső feltételek megteremtésétől és keretek felállításától függ. Itt számít a minket körülvevő szubkultúra. Ha a minket meghatározó közeg a csendesnapokról ugyan ejt is szót, de arra számíthatunk, hogy azokon majd több beszédet hallunk, mint egy normál hétköznapon, akkor aligha csoda, ha nem ott keressük a csendet. Ha kedves dallamokkal énekeljük, hogy „csendben várjad az Urat”, és a csendről beszélgetünk vagy tanítunk, de azt nem gyakoroljuk, csak lejáratjuk a kifejezést. A csend tartásához elengedhetetlen az ahhoz illő közösségi játékszabályok létrehozása és betartása, amelyeket a csendet gyakorlók hagyománya szerint a következetesség és a rugalmasság mindig együtt kell jellemezzen; nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért. Idetartozik az is, hogy kérjük ki családunk, közösségünk vagy munkatársaink engedélyét, hogy egy időre visszavonulhassunk; kérjük támogatásukat abban, hogy erre az időre vegyék át tőlünk a stafétát. A szükséges lépéseket egy kis átgondolással és találékonysággal mindannyian megtehetjük, de ehhez tudatosságra és döntésekre van szükségünk.
Másodszor, a csend belső hozzáállás megfelelő alakítása nélkül senkiben nem születik meg vagy legalábbis nem marad meg.
Aligha véletlen, hogy a fent említett zsoltárban az elcsendesedésre irányuló hívást mindjárt az követi, hogy „ismerjétek el”, ami belső elmozdulásra hív. A csend belső hozzáállás kérdése is.
Mindannyian tudjuk például ezt, hogy a fizikai zajok kiküszöbölése önmagában vagy akár a beszéd hiánya még nem teremti meg a belső csendet. Mégis, amikor ezt tapasztaljuk, újra és újra meglepődünk. Abbahagyjuk a rohanást, talán el is utazunk, hogy lecsendesedjünk, talán az online világ ingerözönének is sikeresen ellenállunk, és azt reméljük, hogy csendet találunk. És mégsem. Sőt, a helyzet még rosszabb lesz. Elhinni is nehéz. Mindenféle ötlet, inger, emlék és érzés tör fel, kívánságok, gondok, lehetőségek és gondolatok bombáznak. Belülről. Oly sokan vannak és annyira erősek, hogy ha ezeket ki tudná kapcsolni, megtennénk. De nem tudjuk.
Korábban ezeket a belső neszeket a külső zajok elnyomták, most azonban, hogy nincs, ami elnyomja őket, szinte dübörögnek. Ez történik az imádságos csendben is, csak még fokozottabb mértékben. Akik a csend dolgában gyakorlatlanok, ilyenkor megijednek, és így szólnak: „Ugye, mondtam? Nem vagyok kontemplatív alkat. Más a típusom. Lehetnek olyanok, akiknek ez sikerül, nem kétlem. De engem nem ilyen fából faragtak. Lehet az is, hogy velem van baj. Talán az lenne a legbecsületesebb, ha itt abba is hagynám; ha összepakolnék és hazamennék. Miért kábítsam itt az embereket is, meg magamat is? Úgyis olyan sok a tennivalóm!”
Az efféle tapasztalatok idején segítő lehet hallani, hogy ezek a megtorpanások nem természetellenesek. Ellenkezőleg, a folyamat rendes állomásai. Legtöbben megállnak ezeken. A külső zajok alábbhagyása idején a belső felerősödése normális. Annak érdekében, hogy ilyenkor ne lépjünk ki félúton, segíthetnek a keretek, a közösség és a kísérő beszélgetések.
Másféle tényezők is nehezítik az utat a belső csendhez. Ilyenek saját elvárásaink. Gyakori, hogy a csendet használni akarjuk, ha nem is tudatosan, azt mondjuk, ha már itt vagyunk, éljünk jól az idővel. Ne lopjuk a napot. Most majd a csendben megkereshetjük a megoldást erre és erre, szükségünk is lesz rá, rendbe tesszük magunkat mentálisan, feldolgozunk majd néhány, minket mostanában ért hatást. Reméljük, hogy meglátásokat is kapunk, de azt mindenképpen, hogy „mond” valamit az Isten. Vagy megérint. Végül is imádkozni jöttünk. Ahogy telik az idő, és ez nem történik meg, csak frusztráltabbak és frusztráltabbak leszünk. Elvárásaink süketté tehetnek minket, vagy legalábbis szelektív hallásúvá.
Vannak olyanok, akiket olyan erős megrázkódtatások, sokkhatások értek, és akár ezekért, akár más események miatt olyan pszichikai állapotban vannak, hogy a csend őket a szétesés felé viszi. Legalábbis átmenetileg. Újra és újra közel kerülnek a trauma állapotához, ami szinte ellenállhatatlan erővel rántja be őket. Ilyenkor csak akkor jó a csendbe menni, ha az illető mellett jelen van egy megfelelő szakember vagy kísérő, aki a folyamatban értő módon nyújt támaszt. A körültekintő lelki kísérők tudják, hogy ilyenkor, ha ez a figyelmes és szerető támogatás nem biztosítható, a hosszabb csend ellenjavallt.
Még egy tapasztalatot említek, ami talán a legsötétebb, de egyben a legegyetemesebb. Aki a pusztaság csendjébe és szárazságába lép, az ott a Kísértő erejével minden korábbinál nyersebben találkozik. Korántsem ritka, hogy aki a csendbe megy, azt éli meg, hogy a pokol összes lakója megkeresi, hogy az ő ajtaján dörömböljön és őt kínozza. Ahogy Jézust negyvennapos pusztai csendjében, úgy minket is, a csend rövidebb időszakaiban is, a Gonosz különös erővel támadhat. A sivatagi atyák sokat beszélnek ezekről a gyötrelmekről és a démonokkal való megküzdésről, melyekben csakis az isteni világosság hathatós segítség.
Miközben tehát külső csend nélkül igen nehéz belső csendre lelni, a külső csend önmagában még senkit nem visz nyugalomba, a fizikai csend nem varázspálca. A megnyugvás személyes hozzáállás következménye is.
A megnyugvást Isten adja, ezt ember létrehozni nem tudja. Ahogy azon bosszankodunk, hogy miként lehet az, hogy miközben végre itt lehetnénk a csendben, mégsem vagyunk itt, hanem máshol; Jézus is itt van. Ő hív és adja a békét:
Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. (Mt 11,28)
A megnyugvás Isten ajándéka. A csend is ilyen, nem létrehozni kell, hanem felfedezni azt, ami minket vár. Amikor rájövünk, hogy a külső zajokra hivatkozás, az elfoglaltság és a rohanó világ okolása csak ürügy volt számunkra ahhoz, hogy bensőnket, melyben sokkal erősebb hangok léteznek, mint bárhol máshol, elrejtsük, nagy vigasz, hogy nem vagyunk magunkra hagyva.
A békébe való térés és visszatérés dolgában azonban annak a lelkületnek a kimunkálása és ápolása, amely ehhez a minket időnként megérintő békéhez illik, a mi dolgunk. Ez pedig az alázat. Az alázatnak sokféle formája van, de akár így, akár úgy, nem lehet mással helyettesíteni. Isten a kevélynek ellene áll és az alázatosnak kijelenti magát.
Ahogy a 4. századi sivatagi atyák és aztán Szent Benedek Regulája emlékeztetnek, a szótlanság vagy szemünk lesütése is lehet az alázat kifejezése. Érdemes hallgatni az olyanokra, akik azt az utat, hogy „féket teszek számra” (Zsolt 39,2[iii]), hosszú távon járták. Nemcsak szűk értelemben, beszédünkre nézve, hanem tágabb értelemben is, a szív egyszerűségére nézve. Az olyan személyekre utalok itt, mint Nursiai Szent Benedek vagy Clairvaux-i Szent Bernát, akiknek erről szóló írásaikat ma is hasznos elolvasni. A kulcs az alázat megélése – mindenben.[iv]
Harmadszor, a csend fizikai és lélektani aspektusai mellett a csendnek lehet spirituális jelentősége is.
A csendben a Szentlélek, a Sanctus Spiritus juthat bennünk érvényre. A 46. zsoltár említett mondata úgy hívja fel erre a figyelmet, hogy arra szólít, hogy ismerjük el, hogy Isten Isten.Isten ugyanis, aki mindent betölt, szelíd és gyengéd. Nem könyökölve jön előre. Kivárja, míg mimagunk adjuk át a helyet, önként és szeretetből; azokat az időket, amelyekben aztán az ilyen szavak, hogy „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget” (Zsolt 62,2), belülről fakadnak. Ahhoz, hogy a bennünk lévő teret Isten töltse ki, önátadás kell. Az alázatot az elengedés és az elfogadás is jellemzi.
Gondoljuk meg: amikor még nem volt teremtett lét, akkor is volt Teremtő, amikor még nem voltak emberi szavak, volt Logos. A teremtett világ csendje mindig az élő Ige előtti csend, az Isten előtti némaságunk, a párbeszéd tere. Nincs olyan helyszín, melyben az Isten le lenne némítva; sőt, ahogy utaltunk rá, a csendben Isten épphogy hangosabban szól, mint a zajban, mivel mi magunk érzékenyebbek vagyunk. (Különös, hogy a némaságban Isten meg nem szólalásától éppen az a teológia tart annyira, amely egyébként az Ige és a mindenható kegyelem képviselőjének tartja magát). Nincs olyan körülmény vagy esemény, amihez ne lenne szava Istennek, Isten mindenhol és minden időben Isten.
Mégis, a csend fizikai és pszichikai hatásait elismerve a csendhez önközpontúan is viszonyulhatunk. Amíg a külső közeg megteremtésével vagyunk elfoglalva és az ahhoz illő belső hozzáállás kialakításával, vagy annak magyarázatával, hogy mi történik a csendben, az is megeshet, hogy észre sem vesszük, velünk van tele a tér. A csend ipara gyakran az egótól hangos. Az isteni jelenlét bennünk akkor érvényesül, amikor figyelmünk előterébe Isten kerül. Amikortól a cselekvést Isten határozza meg, és mi, önmagunkat mintegy magunk mögött hagyva azt vesszük észre, Ő jár át minket, az isteni Másik. Ő alakít át. Ezt fejezzük ki akkor, amikor az Úrtól tanult imában ezt mondjuk: Mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség.
Ekkor nem próbáljuk meg mássá tenni azt, ami van, nem kérjük Istent semmire, hanem elismerjük azt, ami létezik. Azt, aki Ő. Ez a szemlélődés. Ebből származik az éberség is, ami a gonosz ellen a legfőbb fegyver.
A szó nélküli ima keresztény jellege abban tárul fel, hogy az imádságban a minket érő hatások sorolásától, a mi szerepünk emlegetésétől, a mi értelmezéseink és gondolataink magyarázatától, a mi tetteink jelentőségétől, a mi fájdalmainktól és örömeinktől és a mi szavainktól egy ponton Isten felé fordulunk. Érzékeink elcsitulnak és követeléseink elhalkulnak. Nem azért, mert ezeket magunk alá gyűrjük, hanem mert Istenhez képest kerülünk a háttérbe, mert bennünk Ő lesz nagyobb, mint mi magunk. Nem mi határozzuk meg, hogy mi történik, hanem Ő, az isteni Másik. Ekkor érzünk rá arra, hogy a csend Isten dicsérete. A csend nem csak „jár” az Istennek, hanem a csend maga Isten dicséretének egyik formája, az imádat.[v] A csendben Istent engedjük feltételek, irányítás és visszatartás nélkül annak lenni, aki. Úgy figyelünk Istenre, hogy alá is rendeljük magunkat neki. „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet.” (Zsolt 62,6)
Ahogy Isten átjár, a szemlélődés az átformálódás helyévé lesz. Olyanok leszünk, mint Ő.
Miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre. (2Kor 3,18)
A csend kapcsán ránk leselkedő igazi veszély: az érzéketlenség kiszolgáltatottsága
Mivel vannak, akik a csend kapcsán főként a veszélyeket emlegetik – különösen protestáns körökben –, térjünk még ki arra a kérdésre, hogy a csend kapcsán mi is a legnagyobb veszély, mi forog itt igazán kockán.
Úgy vélem, hogy ami más helyzetekre nézve is elmondható, a csendre nézve is: a legtöbbet az árthat nekünk, aminek kártételét nem ismerjük fel; az, ami úgy árt, hogy nem vesszük észre, vagy talán még jónak is ítéljük. Ez a mindenkori kísértés lényege. Szent vonzalomnak érzékelni azt, ami romboló; vagy éppen túl erősnek azt, amit visszautasíthatnánk. A Gonosz gyakran úgy mutatja be magát, mint akinek ereje ellenállhatatlan. Péter apostol szavai képiesen írják le: „ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el” (1Pét 5,8).
Ami a csendet illeti az abban ránk leselkedő veszélyek legnagyobbika az, ha a csendben ránk törő támadások, kísértések és erőkkel szemben védtelenek vagyunk és azok is maradunk. A csendben a ránk leselkedő veszélyek legnagyobbika az, hogy a zajra még nagyobb zajjal válaszolunk, hogy elfedjük a zavaró szembesülést. A csend kapcsán a legnagyobb veszély nem az, hogy ellepnek minket a zajok; hanem az, hogyha ilyenkor fájdalomcsillapítóként más zajokhoz fordulunk. Mert ekkor elveszítjük érzékeinket és úgy leszünk kiszolgáltatottak, hogy erről nem is tudunk. Pedig hajlamosak vagyunk így tenni. Úgy, ahogy Isten ószövetségi népe tett akkor, amikor Asszíria súlyosan megfenyegette Izraelt, mire Isten népe Isten helyett Egyiptomhoz fordult segítségért lásd (Ézs 30,15–16).
A csendben ránk törő belső hangzavar akkor is létezik, ha nem halljuk. A csend megtapasztalásakor jelentkező zajokkal szembesülve a veszélyek legnagyobbika az, hogy az Istenhez fordulás helyett más zajokhoz forduljunk: legyenek azok akár szentnek tűnő tevékenységek vagy gondolatok.
A védelem útja: gyakorlás, tanulás és lelki kísérés
Amikor tudatosul bennünk, hogy milyen sok a zaj nemcsak a világban, hanem saját lelkünkben is, és mennyi az ellenséges erő kívül és kísértés belül, a csendtől ne távolabb menjünk, hanem közelebb ahhoz. Amikor a Gonosz a puszta csendjében Jézust a Kísértő a hatalomvágy, szerzésvágy vagy a kérkedés erőivel környékezte meg, akkor a csendtől Jézus sem messzebb ment, hanem mélyebben belement a csendbe. A csend számunkra lehet az Istenhez szóló meghívás. Időnként válasszuk a csendet, ha csak időlegesen is, de önként, újra és újra. A fent említett esetben, amikor Izrael Asszíria fenyegetése miatt Egyiptomhoz fordult segítségük. Isten maga hívta őket: „így szól az Úr Isten, Izráelnek Szentje: Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna; csöndességben és reménységben erősségetek lett volna” (Ézs 30,15–16).
Az a hozzáállás, amelyik a veszély láttán főként a veszély elkerülésére, nem pedig a védelem személyes felismerésére és választására hív, különösen, amikor mások vezetőiről van szó, felelőtlen. Ahhoz hasonló, mint ha valaki Ady erőszakosságát vagy Kosztolányi depresszióját ismerve a költészet kerülésére buzdítana. A csendben nem arra van a legnagyobb szükségünk, hogy a belső zajok észlelésekor tetteinkkel vagy fogalmaink sokaságával még nagyobb zajt csapjunk, hanem arra, hogy a tiszta hangot a többitől meg tudjuk különböztetni.
A védelem útja az, hogy tanuljunk azoktól, akik a világosság és a sötétség közti különbségtétel dolgában gyakorlottak. A Szentírás a hitben való érettséget vagy a lelki „nagykorúságot” ismerő embereket úgy írja le, mint kiknek „tapasztalatuk folytán gyakorlottak az érzékeik a jó és a rossz megkülönböztetésére” (Zsid 5,14). Ahhoz, hogy Isten akaratát ismerhessük meg és bennünk az Ő akarata valósulhasson érdemes olvasni azokat, akik Krisztus tanítványaiként a lelkek megkülönböztetésének iskoláját évtizedeken át járták; mint a 4. századi sivatagi atyák, a 16. századi Szent Ignác, vagy az olyan honfitársaink, mint Jálics Ferenc vagy Mustó Péter.[vi]
A csendben az Isten felé fordulásban segíthet az a képesség, mely által megkülönböztetjük mi jött Istentől és mi a gonosztól, illetve olyan ember, aki lelki utunkon személyes figyelemmel kísér minket, és velünk keresi, hogy mi történik Isten és közöttünk.
A csend tényleges gyakorlása, a lelkek megkülönböztetése témakör írott örökségének az olvasása, illetve a lelki barátság vagy lelki kísérés olyan mankók, amik segíthetnek minket abban, hogy életünk szövevényes útjain Istenhez jussunk, Világosságában éljünk, Vele legyünk és Vele minél inkább egyek legyünk. A csendben elénk táruló erőkkel szembesülve az egyedüli védelem az Isten felé fordulás.
A csenddel találkozva keressük Istent éppúgy, mint a zajban. Hiszen, ahogy az ősi angol keresztények mondták:
Isten nincs se a csendben, se a beszédben, sokkal inkább a mi csendünk és a mi szavaink között, és azokon túl.[vii]
Keressük hát a valóságost, Istent, a csendben, a beszédben, és azokon túl.
[i] A cikkben többnyire a Magyar Bibliatársulat újfordításu Bibliáját (2014) használtam. Azonban mivel a csenddel kapcsolatos bibliai szövegeket a protestáns fordítások több esetben úgy fordítják, hogy azoknak elveszik az élüket, időnként más fordításokra is támaszkodtam, köztük a református Kecskeméthy, illetve katolikus fordításokra. Ezeket a végjegyzetekben jelöltem.
[ii] A témakörben kiváló tanulmány Abraham Joshua Heschel rabbi The Sabbath című könyve, vagy az evangélikus Marva Dawné, szintén a szombatról. A szombat spiritualitásáról lásd még: https://utitarsak.net/a-csendesnapok-nyomaban-a-sabbat-mint-utmutatas/
[iii] Káldi-Neovulgata.
[iv] A lelkiségtörténet kiemelkedő alapművei közé tartozó két írás az alázatosság létrájáról szól. Szent Benedek az alázatosság lépéseit felfelé veszi sorba, az igazság felé, Isten felé, így kíséri a lelket. Szent Bernát a gőg útját mutatja, ugyanezeken a fokokon felülről lefelé haladva, Istentől egyre távolodva. Ami tehát Benedeknél az első, az Bernátnál a tizenkettedik fok, és fordítva. A két írás között 600 év telt el, de szellemiségük ugyanaz.
[v] A 65. zsoltár 1. versét Kecskeméthy fordítja így: „Csend, dicséret tiéd, Isten.” A héber szöveg szándékát ez Kecskeméthy-fordítás helyesen adja vissza. Az igevers fordításakor legtöbben a görög Septuagintát követik, úgy magyarul, mint más nyelveken, melyben a görög szöveg arra utal, hogy az imádat Istennek „jár”. Ez utóbbi a héber szöveg félrefordítása. A héber szöveg arra mutat rá, hogy a csend maga az imádat, az Istenben maradás, Isten dicséretének egyik formája.
[vi] Ajánlhatjuk itt Mustó Péternek a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya által az utóbbi években megjelent és most újra kiadott könyveit: Ahol otthon vagy (2021), Megszereted, ami a Tiéd (2021), Csendben születik az élet – A belső ima tapasztalatairól (2022).
[vii] Lorraine Kisly, Christian Teachings on the Practice of Prayer: From the Early Church to the Present, Boston: New Seeds Books, 2002. x