„Közeledett a páska ünnepe, és Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, amelyben át kell mennie e világból az Atyához. Szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig. És vacsora közben, amikor az ördög már a szívébe sugallta Júdás Iskáriótesnek, Simon fiának, hogy árulja el őt, Jézus tudva, hogy az Atya mindent a kezébe adott, és hogy az Istentől jött, és az Istenhez megy, felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt kötött magára, azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni és törölni a magára kötött kendővel. Simon Péterhez lépett, aki így szólt hozzá: Uram, te mosod meg az én lábamat? Jézus így válaszolt neki: Amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted. Péter így szólt hozzá: Az én lábamat nem mosod meg soha. Jézus így válaszolt neki: Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám. Simon Péter erre ezt mondta neki: Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet, sőt a fejemet is! Jézus így szólt hozzá: Aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg, különben teljesen tiszta. Ti is tiszták vagytok, de nem mind. Mert tudta, ki árulja el, azért mondta: Nem vagytok mindnyájan tiszták.
Miután megmosta a lábukat, és felvette a felsőruháját, ismét asztalhoz telepedett, és ezt mondta nekik: Értitek, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.” (Jn 13,1-14)
Fent olvasott igénkben Jézus a János evangéliumának 12. fejezetben bemutatott, köré sereglett sokaságtól visszavonulva itt a sajátjai, a tanítványai felé fordul. Így fordul felénk is ezen az ünnepen, az övéi felé, ma élő keresztyén útitársakhoz.
Ahogyan a kezdetektől igen fontos dolognak tartotta tanítványai nevelését, a szolgálatra való felkészítésüket (ezt végezte egész messiási munkája során), most egy jelentőségteljes tettel és annak magyarázatával teszi ezt.
Bolyki János kommentárjában olvasottakkal egyet értve egy jelképes prófétai cselekedet áll itt előttünk: egy láthatatlan (mert be nem következett) valóság látható magyarázata egy cselekedettel kifejezett metafora segítségével. A lábmosás történetében Jézus azt ábrázolja ki, amit kereszthalálával végez el.

Annyiban mégis egyedülálló a korábbi prófétai tettekkel ellentétben, hogy itt Jézus nem előttük, hanem rajtuk mutatja be. Szó szoros értelemben egy személyesen meghatározó érintettségben, a lábmosásban történik Jézus megváltó munkájának bemutatása, átélése, és így értelmezése.
Éppen ezért a mai ige minket is egy nagyon személyes és egzisztenciálisan meghatározó kérdés elé állít: Kiteszed-e magad Jézus érintésének, oda nyújtod-e a koszos lábad, és megengeded-e, elfogadod-e, hogy megmosson, és szolgáljon feléd?
Ahhoz, hogy válaszolni tudjunk erre a kérdésre, nézzük meg,
(1) mit mutat be Jézus a lábmosásban,
(2) tekintsünk rá naponkénti jelentőségére,
(3) és mindennek következményére a kapcsolatainkra nézve.
1. Kiteszed-e magad Jézus érintésének, oda nyújtod-e a piszkos lábad, és megengeded-e, elfogadod-e, hogy megmosson, és szolgáljon feléd?
Nem vagy egyedül, ha beleképzelve magad a helyzetbe, zsigeri ellenkezést vált ki belőled. Jánosnál, ahogyan ez más történetek esetében is Péter hangosítja ki a zsigeri választ. Uram, te mosod meg az én lábamat? (6. v.)
Abban az időben a rituális mosakodások általánosan bevettek voltak, a páska vacsorát is mindenképp minden tanítvány esetében megelőzte. Mondhatni erre a lábmosásra abban az adott kontextusban semmi szükség. Másrészt abban a kultúrában erősen szabályozott volt, hogy ki kötelezhető lábmosásra:
- nem zsidó rabszolgák az uruk lábát (zsidó rabszolgákat nem kötelezhettek erre)
- az asszony kötelezhető a férje lába megmosására
- fiak és lányok az atya lábának megmosására
Egy negyedik eset, amikor a vendéglátó egy különösen kedves vendéget fogadott a házába. Ezzel együtt Ábrahám nem mosta meg a nála megpihenő három vendég lábát, hanem a szolgáját utasította erre, ugyanígy József is a szolgájával mosatta meg testvérei lábát.
Amit Jézus tesz, az mindenképp felkavaró, megkérdőjelezhető, forma és illembontó. De éppen ebben van a jelentősége. Hogy nem kötelezhető, de ő önkéntesen vállalja azt, amire a társadalom megkülönböztető címek mentén kényszerít egyeseket.
Benned mi lenne a gyökere az ellenkezésnek?
Mondhatod, hogy neked nincs szükséged lábmosásra. Minden reggel zuhanyzol, majd zoknit és cipőt veszel, a te lábad nem koszosodik. Vagy egyszerűen méltatlan helyzetnek élnéd meg, hogy valaki, aki Úr, a te piszkos lábadat mossa. Vagy szégyellnéd lábad állapotát, tapintását, szagát, lerakódását…
Szíriai Efrém így fogalmazza meg: „Hogyan? A formát adó Isten, aki kegyelme által megformálta a föld porából az embert: ő mossa saját alkotásának lábait?”
Jézus helybenhagyja értetlenkedését: „Amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted.” (7. v.). Majd egy nagyon erős kijelentéssel toldja meg tettének jelentőségét: „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.” (8.v.) Szó szerinti fordításban: nem birtokolsz részt velem. Ha nem moslak meg, nem leszel részestárs abban, ami itt történik.
Mi történik? Jézus „amikor eljött az ő órája, amelyben át kell mennie e világból az Atyához (1. v.) … Felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt kötött magára, azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni. (4-5. v.).”
Ugyanígy amikor eljön az órája, felkel a vacsorától, és elindul a szenvedésbe, a halálba, leteszi az életét, hogy minket megmosson. Ugyanazt az igét (tithémi) használja az evangélista arra, ahogyan a felsőruháját leteszi, mint amikor Jézus életének ״letételéről” (önmaga önkéntes halálba adásáról) van szó (10,11.15.17-18), ahogyan a lábmosás után a felsőruha visszavételét (21.vers) is asszociálhatjuk a feltámadásban az élet visszavételével (10,17-18).
Origenész így fogalmaz: „Senki sem képes úgy megmosni a tanítványok lábát, hogy eme mosás folytán az Ő (Jézusnak) részesei lehessenek.” Sem magunk nem mosakodhatunk az örök életre, sem senki nem mosogathat bennünket az új teremtésre, egyedül Jézus.
Elfogadtad-e, elfogadod-e megváltó munkáját, azt a megmosatást, amiben csak egyedül Ő részeltethet? Vagy a legkülönbözőbb módon igyekszel más valóságokban lépegetni. Zokniban, cipőben, emberi mosakodásokban? Pedig emberléted csak mezítlábas úton juthat haza az Atya házába. Abban a titokzatos közelségben, amiben egészen egzisztenciálisan, a bőrödön éled meg, hogy Jézus letette az életét teérted, hogy te új életet vehess magadra. Őt megfosztották ruháitól, hogy rád fehér ruha kerülhessen.
„Ezért nyújtsuk oda Jézusnak a lábunkat, aki most is fölkel a vacsorától, leteszi felsőruháit, fog egy kendőt és maga elé köti, azután vizet önt a mosdótálba, és mosni kezdi lábunkat, mint tanítványoknak, majd értünk felszolgálóként eljőve megtörli azt a derekára kötött kendővel. Ha ugyanis nem fogjuk ezt cselekedni, nem lesz részünk vele, és a lábunk nem lesz gyönyörűséges.” (Origenész)
A húsvét előtti napok éppen az ebbe a misztériumba való belemerülésbe hívnak bennünket. Ennek a megmosatásnak az örömébe.

2. Jézus és Péter párbeszéde viszont itt nem ér véget. Péter végül elfogadja Jézus szolgálatát, de egyúttal egy újabb kérdést vet fel: „Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet, sőt a fejemet is!” (9.v.) Boor a wuppertáli kommentárban úgy magyarázza Péter válaszát, hogy felismerve Jézusnak a bűnbocsánatra vonatkozó szolgálatát, a kezét és a fejét is odakínálja, mint a bűneink további forrását: lépéseink (láb), tetteink (kéz), gondolataink (fej). Jézus viszont visszautasítja ezt a felvetést: Aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg, különben teljesen tiszta. (10.v.)
Itt – mondhatni – egy szövegkritikai ínyencségre bukkanunk. A legfontosabb kéziratok az általunk is ismert szöveget hozzák, de több kézirat elhagyja a lábakra vonatkozó megmosást: Aki megfürdött, nincs másra szüksége, teljesen tiszta. (10.v.) Vannak szerzők, akik ezt a rövidebb alakot tekintik az eredetinek, és a keresztség magyarázatát látják benne. Jézus lábmosása nem a kultikus mosakodások sorát gyarapítja, hanem egy egyszeri, egzisztenciálisan az egész életünket meghatározó megmosatásra vonatkozik, amit a keresztség ábrázol ki.
A legmegbízhatóbb szövegvariánsok viszont kétféle megmosatást adnak elénk: az egyszerit, mely Jézus megváltását ábrázolja ki (keresztség), és a lábmosásnak a naponkénti gyakorlatát, lemosva ezzel a naponkénti út porát (naponkénti bűnbocsánat és kiengesztelődés, sakramentális értelemben az úrvacsorát).
Így a fenti kérdést ki kell egészítenünk: Éled-e ezt a közelséget, ezt az intimitást? Oda nyújtod-e naponta bemocskolódott életed, és megengeded-e, elfogadod-e, hogy Jézus szolgáljon Neked?
3. Végül a közösségre vonatkozó következménye a fentieknek.
Jézus miután megmossa a tanítványok lábát, felölti felsőruháját, asztalhoz telepedik és értelmezi a közösségben történteket:
„Értitek-e, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.” (13-14.v.)
Amilyen közelségbe lépett, amilyen mélyre hajolt, életünk legmocskosabb feléhez a Mennyek Királya, olyan közelségben, alázatban, odahajolásban, gondoskodó, irgalmas szeretetben és megbocsátásban kell szolgálnunk egymás felé. Naponta.
„a nap ne menjen le haragotokkal” (Ef 4,26); „hányszor kell megbocsátanom …? …még hetvenszer hétszer is.” (Mt 18, 21-22) ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! (jn 13,34)

És hogy ez egy mennyire konkrét, nem absztrahálható felszólítás, hadd osszak meg egy fényképet, ami 2016 nyarán készült. Tihanyi bencés barátaink kérték meg a férjemet és engem, hogy csatlakozzunk az az évi egy hetes zarándoklatukhoz. Református házaspárként szolgáljunk köztük igével, áhítattal, igemagyarázattal, kiscsoportos vezetéssel míg a 150-160 fős, mindenféle korú és felekezetű keresztyén legyalogol Győrből Tihanyba, hogy imádságban hordozza egyrészt a keresztyének közötti szétszakítottságot, az útvonal mentén lévő keresztyén plébániákat, gyülekezeteket, közösségeket, egymást zarándoktestvéreket, az otthon maradottakat és önmaga életét. Nappal egyszerű étellel éltünk, a kezünkből ettünk egy-egy árnyasabb helyen megtelepedve, éjszaka tömegszállásokon, tornateremben tértünk nyugovóra. Egy ilyen úton nem lehet nem érintkezni egymással. Nem érintkezni a természetnek a szépségével és a vele járó kiszolgáltatottsággal, a melletted lépegető testvér kellemes és kevésbé kellemes oldalával, az utunk során bejárt falvak szépen felújított történelmi, kulturális helyeivel és elszegényedő utcasoraival, a keresztyén gyülekezetek, közösségek gazdagságával és nyomorúságával… És ebben a sokféleségben élhettük meg az egyszeri és a naponkénti megmosatás áldásait is. Máig meghatározó átélés az a mezítlábas út.
Nem vagyunk más úton a személyes mindennapjainkban sem. Jézus mezítlábas útra hív bennünket, útitársakat, keresztyéneket. Arra bátorít, hogy ne zárkózzunk el attól a valóságtól, ahol a legkülönfélébb módon érintkezünk egymással, így földi létünk épp simogató vagy épp szúrós valóságával. Arra hív, hogy minden lépést engedjünk kapcsolatba kerülni az Isten országa valóságával. Mert Ő lehajolt, megtisztított minket és naponta megerősít bennünket ebben az új, megtisztított állapotban.
Így teremt bennünk tiszta szívet, hogy a legmocskosabb utak után is legyen bennünk alázat letenni gőgös farizeusságunkat, legyen bennünk irgalom, hogy magunkra kötözzük a befogadás kendőjét, megbocsássunk egymásnak, és tudjunk újat ajándékozni egymásnak, és újat elfogadni egymástól. Teljes konkrétságában: ne tartózkodjunk megmosni egymás lábát egy-egy asztalközösségben.
Munkálja bennünk az Úr a böjt elkövetkező heteiben, és a húsvét ünnepében Jézus mozdulatának titkát, hogy így fordulhassunk egymás felé.
Ámen.
(Az írás alapjául szolgáló igehirdetés elhangzott március 4 – én, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának csütörtöki, exhortációs (buzdító) online istentiszteletén)