Álmok és valóság
A gyermekekhez ellentmondásosan viszonyulunk. Igaz, ez talán inkább rólunk, felnőttekről szól, mint róluk. Néha úgy gondolunk rájuk, mint akik az ártatlanság állapotában, az emberi lét paradicsomi valóságában élnek. Mintha a hétköznapok zord valóságából akarnánk megszökni, és ehhez teremtenénk magunknak egy álomvilágot. Máskor lekicsinylően utalunk a gyerekekre. A gyerekséget a gyerekességgel, valami kiforratlan és felelőtlen viselkedéssel azonosítjuk. Viszonyulásunk attól függ, éppen hol és mit akarunk igazolni vagy közölni.
Jézusnak azt a sokat emlegetett tanítását, melynek során egy kisgyermeket maga elé helyezett, a társaság közepére, és őt a lelki életben másoknak például állította, egy olyan vita előzte meg, ami tanítványai között folyt. Azon veszekedtek, hogy ki közülük a legnagyobb. Jézus erre válaszképpen hívja őket arra, hogy szabják magukat inkább a gyermekekhez. Máté így jegyzi fel a beszélgetést evangéliuma 18. fejezetében:
Abban az órában odamentek a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: Ki a nagyobb a mennyek országában?
Ő odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, és ezt mondta: Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, és olyan lesz, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában. És aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be. Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik.
Az elmúlt kétezer év során Jézus e szavait sokan sokféleképpen próbálták megérteni. A gyermeklét nyilván nem az olyan vonásokra értendő, mint a különbségtételre vagy a felelősségvállalásra való készség hiánya; de akkor milyenekre? Miben legyünk olyanok, mint a gyermekek?
A válasz keresése előtt tisztázzuk, hogy itt milyen szempontból is közelítünk a gyermekséghez. A gyerekkor vonásait nézhetjük a gyerekek társadalmi életben betöltött szerepe, a gazdasági életre gyakorolt hatásai, a lélektani fejlődés vagy az Istennel élt kapcsolat szempontjából. Itt kifejezetten az utóbbival szeretnék foglalkozni.
Ebben a kérdésfelvetésben kiindulási pontként azt veszem, hogy az Isten szeretet, Ő szeretet által közli magát és a Vele élt kapcsolat lényege a szeretethez való viszonyulásunk. Isten az Ő szerető lényét belénk önti és rajtunk átfolyatja, ettől lehetünk önmagunk. A gyermekség jelentőségét most ebből a szempontból veszem szemügyre, vagyis hogy Isten szeretetének rajtunk való átáradásában miként adhat számunkra útmutatást az a magatartás, amit a gyerekeknél látunk.
A születéstől az érésig
Amikor megszületünk, egyek vagyunk édesanyánkkal. Magunkat nem tudjuk és nem is akarjunk édesanyánktól függetlenül értelmezni. Eleinte azonosak vagyunk vele: fizikailag, kémiailag, érzelmileg; még a tudatunkban is.
Mindannyian így kezdtük, akármi is a hitünk, a nemünk, az életkorunk vagy a származásunk. Ahogy telnek a hónapok, édesanyánkról elkezdünk leválni. Ebben a tényben is egyezünk, édesanyánktól mindannyian kezdünk elkülönülni. A folyamat részletei azonban egyediek. Jó esetben fokozatosan távolodunk, olyan mértékben, ahogy arra éppen akkor készek vagyunk, úgy lelkileg, mint fizikailag. Ez a távolodás egészséges folyamat, de így is megvisel, mert új létformába vezet. Meg kell tanulnunk először külön lélegezni, aztán táplálkozni, és dönteni. Az elkülönülés folyamatában jó esetben mindvégig érezzük az édesanya által megnyilvánuló ősszeretet közelségét. De egyre önállóbbak leszünk.
Akinek ez az anyai szeretet egészen kicsi gyermekkorában nem adatik meg, bármilyen okból is, az erre az önállóvá válásra kevésbé lesz kész. A kötődésre való hajlam és az egészséges mértékű kötődésre való képesség más lesz abban, akiben az elszakadást szorongások vagy akár elhagyatottságérzés és lelki sérülések kísérik. Isten bizonyos esetekben ezeket a sebeket begyógyítja, de a gyógyulás nem magától értetődő, és a kiindulópont mindannyiunknak ez a kezdeti egység. Minden lelki és hitbéli fejlődés innen indul, az édesanyával, és ugyan másféleképpen, de az édesapával megélt kezdeti szeretetből.
Ami ebben a gyermek oldala, az a befogadás.
Kritikusság nélkül
Érdemes kiemelni, hogy a gyermek a szeretetet mindenféle előzetes fogalomalkotás és értelmezés, minden elemzés vagy vizsgálat nélkül fogadja be. Pre-kritikusan. Lénye saját maga számára olyannyira csakis egy kölcsönös kapcsolatban értelmezhető, hogy a szereteten kívüli lét lehetőségével nem is incselkedik. A szeretet számára nem valami „kiindulópont” – számára nincs értelme az anya, az apa szeretete, és mások szeretete, illetve Isten szeretete különválasztásának. Számára minden szeretet egy. Nem reflektál arról, hogy az ettől vagy attól kapott szeretet, vagy az emberektől és Istentől kapott szeretet közt mi a különbség. Számára az anya és az apa szeretete a szerelem netovábbja. Lisieux-i Kis Teréz önéletrajza mindezt emlékezetes módon érzékelteti, számára saját lényege az anya, az apa és az Isten szeretetével való folytonosság.[i]
Ha egy gyermek valamit képtelen megtenni, és segítő kezet nyújtanak felé, elfogadja. Nem érzi úgy, hogy ettől kevésbé lenne önmaga. Mérlegelés nélkül engedi be a szeretetet. A gyermek úgy viszonyul a szeretethez, mint a felnőtt az oxigénhez: tudja, hogy lételeme. Amikor szeretik, nem méregeti, szűri, nem vonja kétségbe, amit kap. Nem szégyelli, hogy szüksége van rá. Esze ágában sincs. Úgy tesz, mint aki tudja, hogy amit kap, életének nem egy szabadon választható ráadása, tartozéka, hanem lételeme. A szeretetet tárva-nyitva fogadja. Szívesen és mesterkéletlenül.
A gyermekség befogadás.
Sebezhetőség
A gyermeket éppen lényének ez a befogadó volta teszi olyannyira sebezhetővé. A gyerekeknek nincsen érzékük arra, hogy a szeretetként megjelenített erő lehet csalárd is és tiszta is. A kettő között nem tudnak különbséget tenni. Ha a gyermeket a szeretet köntösében gonoszság éri, ha manipuláció, rászedés, kisajátítás, megbecstelenítés vagy más gonosz erők közelítik meg, a gyermek azt is befogadja. A gyermek úgy lehet akár óriási kártétel áldozata, hogy a kártétel mértékét, sőt, akár a tényét is csak utólag fogja fel. Sok esetben évekkel később. Ezért olyan óriási a felnőttek felelőssége abban, hogy a gyermekeket felelősen védjék, ezért abszurd a gyermekekre olyan döntést bízni, amely érettségüket meghaladja. Mert a gyermekek szélsőségesen kiszolgáltatottak. A különbségtétel képessége még csak most alakul ki bennük. Ezért olyan kiemelt vétek a gyerekek bántalmazása és összezavarása. Jézus fenti szavai ezért oly súlyosak: „Aki megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, […] jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik.” (Mt 18, 6)
A gyermek nem belső érzete alapján határozza meg a körülötte lévő valóságot, hanem külső pontra támaszkodva (ez megkülönbözetti a felnőttől, akinek hivatkozási pontja sokkal inkább belső értékítélete és érzete). A gyermekség éppen azért, mert befogadás: védtelenség.
A Megváltó maga Fiú
Jézus a gyermekség kapcsán a befogadásról beszél, és aligha tévedünk akkor, ha a gyermekség spirituális jelentőségét a befogadásban látjuk.
Isten az egész világot egy gyermek által váltja meg. Isten sokféleképpen szól és közeledik a teremtett világhoz, de amikor a szabadítás és helyreállítás a célja, akkor úgy közelít, mint egy gyermek. Jézus úgy fejezi ki a földön az Istent, hogy mielőtt győztes Úr lenne és végső bíró, gyermek lesz. „Gyermek adatik nekünk.”
Az események végén pedig, amikor majd bíróként ítél, akkor is gyermek lesz. Jézus úgy vált meg, hogy befogadja az Atya szeretetét, mint egy elsőszülött, és az így kapott szeretetet adja tovább. Nemcsak egy életszakaszon át gyermek ő, hanem az örökkévalóságban. Jézus mindig „Fiú”, és sosem szűnik meg annak lenni. Ahogy a mindenség teremtése előtt az Atya kebelén volt, majd oda is tért vissza, és most is az Atya jobbján ül. A múltban, a jelenben és a jövőben a kisgyermek természetességével fogadja és adja az Atya szeretetét.
A megváltás lényege
Ha Jézus megváltói munkájának ránk gyakorolt hatását össze akarnánk foglalni, akkor is gyermekségéhez jutunk: Isten a tőle eltávolodott embert gyermekévé teszi. A Szentírás tanúsága szerint Istennek már a teremtés előtt ez volt a terve: hogy minket szeretetéből fiaivá és lányaivá fogad. Ez történt meg Krisztusban (Ef 1,5), Isten elsőszülöttjében. „Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten gyermekeinek neveznek, és azok is vagyunk! Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri.” (1Jn 3,1)
Jézus követői gyermekek. Ha magunkat mégsem érezzük annak, nem baj, idővel úgy fogjuk. Jézus még a Gecsemáné kertjében is így imádkozott: „Édesapám”! (Mk 14,32–42 és Jn 18,1–12). Mérhetetlen szenvedése idején is ugyanúgy bízott Atyjában. Amikor azt érezte, hogy az Atya elhagyja őt, akkor is „Atyám”-nak szólította. Ennyire bensőséges volt a kapcsolatuk. Jézus ebbe a gyermeki létbe vezeti követőit. A gyermekség Lelkét kaptuk, a „fiúság Lelkét”, és nyugodtan hozzátehetjük, a lányság Lelkét, hogy úgy forduljunk Istenhez, mint Atyánkhoz, ahogy ezt Jézus tette.
Ma, amikor a technikai eszközök használata, az önmagunkról való gondoskodás és az önérvényesítés sokféle formája egy torz „felnőttség” irányába tol minket, egy olyan „proaktív” ideál felé, melyben megszűnik a befogadás, fontos aláhúzni, hogy az Istennel élt kapcsolatunk érettségét a teljesen kitárulkozó befogadás jellemzi. Jézus számos alkalommal úgy írta le a követőit, mint gyermekeit (Mt 23,37; Mk 10,24; Jn 13,33). Az a fajta „felnőttség”, melyet az egyirányú befolyásolás és irányítás határoz meg, rosszul értelmezett felnőttség. Ha megszűnik bennünk a befogadás, megszűnik bennünk a szeretet áramlása, és ezzel megszűnik az élet.
Péter apostol az újszülött csecsemők szomját pozitív példaként hozza fel (1Pét 2,2), János írásaiban gyakran visszaköszön a „gyermekeim” (1Jn 2,1.18.28.; 3,7.18); Pál a rábízott hívőkre úgy néz, mint újszülöttekre, akiket ő szül meg (Gal 4,19). Timóteust pedig, egyik legközelebbi barátját és munkatársát úgy hívja, mint szeretett és hű gyermekét az Úrban (1Kor 4,17). A gyermeki befogadás, annak gyengéd és bizalommal teli nyitottságával, az érett lélek jellemzője. Istennel élt kapcsolatunk érettségét a befogadás jellemzi.
A befogadás az élet feltétele
Hans Urs von Balthasar a befogadás dolgában szép párhuzamot von a gyermekek és az édesanyák között. Amikor Mária az Úr angyalának azt mondta, „legyen nekem a Te szavad szerint”, ebben a bizalommal teli engedésében lett édesanya, Jézus édesanyja. Így testesült meg benne, számára és számunkra is a világ megváltója.[ii] A gyermek és az édesanya befogadása hasonló mozzanat. A különbség talán abban áll, hogy a gyermek ezt nem reflektált módon teszi, szinte ösztönösen, míg Mária, és minden édesanya igen.
Hadd említsek még egy megdöbbentő természeti példát arra, hogy a befogadás az élet feltétele. Az Aral-tó, melyet a múlt században még úgy ismertünk, mint a Szovjetunió egyik nagy tavát, sőt, évezredeken át egész Földünk negyedik legnagyobb tavát, az elmúlt fél évszázadban gyakorlatilag megszűnt. A szovjet kormány az 1950-es években a tavat tápláló két folyót, az Amu-Darját és a Szir-Darját elterelte, gyapot terjesztés céljából. 60 évre rá a tó eltűnt; ma két önálló tórész létezik még a régi kicsiny maradványaként, az egyik Kazahsztánban, a másik Üzbegisztánban. Ezek közül az északit ma nagy erőkkel próbálják helyreállítani, de a tó túlnyomó részén sós sivatag található, és ez az állapot már visszafordíthatatlan. Az a sok ezer ember, aki emberemlékezet óta a tóból élt, elveszítette megélhetését. Nos, az emberi szívvel valami hasonló történhet akkor, ha abba megszűnik a szeretet befolyása. Az emberi életnek a szeretettségen kívül nincs alternatívája. Csak akkor lehetünk önmagunk, ha a szeretet rajtunk átárad, és ehhez beáradás kell, és annak a befogadása.
A szeretet befogadását senki sem teljesítheti túl, csak alul. Miközben a gyermekséget úgy az ókori görögök, mint a héberek félkész-létnek tartották, a modern kor az ipari forradalmak idején kis felnőttségnek, Jézus szemében a gyermeklét nem alsóbbrendű állomás. Hanem az isteni közösségbe lépés feltétele (Mt 18,3). Akkor leszünk igazi önmagunk, amikor gyermeki voltunk „belakjuk”; amikor nemcsak azt tudjuk, hogy minket mások Isten fiainak és lányainak hívnak (talán valamiféle átvitt értelemben, mindenféle jogi és teológiai logikának köszönhetően), hanem azt is, hogy – miként János apostol mondja – azok is vagyunk. Gyermekek.
Legyetek felnőttek
Ki kell még térnünk a felnőttkorra is, ha csak röviden is, hiszen a Szentírás félreérthetetlenül buzdít arra is, hogy nőjünk fel, nyilvánvalóan nemcsak biológiai és pszichológiai, hanem spirituális értelemben. Pál apostol így ír: „a gondolkodásban… érettek legyetek” (1Kor 14,20). Mit jelent a „gondolkodásban érettnek” vagy „felnőttnek” lenni? Mi jellemzi azt az állapotot, amihez amúgy is, akarva-akaratlan a gyermekkort is mérjük?
Egyszer megkérdeztem a fiamat. Nyolcéves lehetett, de ma is jól emlékszem a válaszára. Ezzel fordultam hozzá: „Szoktál azon gondolkodni, hogy milyen lesz, ha felnőtt leszel? Akkor már nem mások döntenek feletted, hanem úgy lesz, ahogy te döntesz. Várod?” Arra számítottam, hogy ezzel teret nyitok számára ahhoz, hogy álmodjon. Majd felcsillan a szeme, folyik belőle a szó, és így sorolja, hogy mennyi mindent is fog akkor csinálni. Tévedtem. A válasz mélységből fakadt, és oda is hívott. Gondolkodás nélkül felelte: „A felnőtteknek mindenről gondoskodni kell, a gyerekekről is, én kicsi akarok maradni. Így, gyereknek.”
Akinek a nyolcéves fia így szól, annak az ilyen szavak melengetik a szívét. Az én apai szívemnek mindenképpen jólestek. (Talán akkor a korai éveket, melyek során annyit voltam távol, heteken át, újra és újra, mégsem rontottam el annyira; talán valóban tudja, hogy mennyire szerettem és szerettük őt!) Ha azonban valaki azt az elvárását, hogy az életéért a felelősséget más hordozza, 30 évesen fejezi ki, akkor legtöbben úgy érezzük, hogy itt valami nem stimmel. Mindannyian sejtjük, hogy a felnőttséghez hozzátartozik a felelősség felvállalása.
A felelősség felvállalása kapcsán azonban nem mindegy, hogy az számunkra belülről vagy kívülről fakadó kötelesség. Másként fogalmazva: az számunkra inkább kötelesség vagy lehetőség? Továbbra is azt szeretném, hogy ezen útkeresésünk során figyelmünk középpontjában az isteni élet rajtunk történő átáramlása legyen. A felelősség vállalására innen ránézve úgy vélem, hogy a felelősségtudat lehet az isteni szeretet rajtunk történő átáramlásának a része.
Az általam ismert felnőttek jó része számára a felelősség kötelesség, kényszer, teher. Elvégre is egy felnőttől elvárható, hogy így és így tegyen. Ezért aztán maguktól is ezt várják el. Gyakran azonban az az érzésem, hogy ez a felelősségtudat valamiféle eltévesztett felnőtt definícióból jön. A felnőtteket gyakran úgy írjuk le, mint bátor, kitartó és vállalkozó lényeket, akik már-már tökéletesek. Mintha ezzel arra keresnénk ürügyet, hogy ezzel a feladattal ne is kelljen szembenézni, hiszen ez a vállalkozás csaknem lehetetlennek tűnik. Ha a felnőttkort így idealizáljuk – ahogy ezt a gyermekkorral is tesszük gyakran, ugyan más jellemzőkkel felruházva –, akkor jó lelkiismerettel mondhatjuk: ez képtelenség! Ha az érzelmi és lelki érettség ilyen tökéletesség, akkor ez számomra elérhetetlen! Nincs is ezzel dolgom. Ha az érettség hősiesség, ha a léc oly magas, akkor miért erőlködjek? Inkább passzív néző leszek!
Ha azonban a felelősségvállalás az isteni szeretet rajtunk is átáramló folyamának a megnyilvánulása, akkor a felelősség egészen más fényben tűnhet fel. Akkor belülről fakadó kötelességgé válhat, egy felszabadító lehetőséggé. Leginkább talán Bonhoeffer tanított erre. Ami ugyanis beáramlik, annak ki is kell áramolnia. Krisztus szeretete szorongató szeretet.
Ahogy az emberi szívben a biológiai egészség feltétele a vér továbbáramlása, úgy az emberi lélekben a spirituális egészség feltétele az isteni szeretet továbbáramlása. Ha nincs átfolyás, akkor az, ami befolyt, pangani kezd, és betegséget okoz. A kifolyás nélküli tó vize megposhad. Az ilyen helyzetben idővel megszűnik a beáramlás is. Az élet szerves része az átáradás.
Ilyenné lehet a döntéseink következményeiért való felelősségvállalás akkor, ha önazonosságunk az élet átáradása. Vegyük a megbocsátás példáját. Jézus tanítása szerint a Mennyei Atya megbocsátása is ilyen átáradás. Ha a megbocsátás ízét másokkal megosztjuk, ha tehát másoknak megbocsátunk, akkor saját lelkünkön is megnyílik az ajtó a rajtunk is átáramló megbocsátás számára (lásd Mk 11,25). Amiből másoknak adunk, abból kapunk mi magunk. Szeretetünk jutalma a szeretet; adni ezért jó, mert aki ad, kap. Míg tehát a felelősség felvállalása tűnhet számunkra pallosnak, ami lesújthat ránk, vagy közelgő ítéletnek, és lehet moralizáló nevelésünk alapja (hiszen a fizika tankönyvein túl a bibliai próféták is hirdetik, hogy Isten az embert tetteiért felelősségre vonja), lehet Isten élete átáradásának a része is.
Aki Istennel él, számíthat arra, hogy az isteni élet részese lesz. Ez nemcsak azt jelenti, hogy ki mint vet, úgy arat, és aki homokra építi a házát, azt Jézus bolondnak mondja (lásd Mt 7,26), hanem azt is jelenti, hogy aki házát sziklára építi, azt Jézus bölcsnek nevezi. Döntéseink következményét illetően a feddés és a biztatás ugyanannak az éremnek két oldala. Mert miközben „aki vet álnokságot, arat nyomorúságot” (Péld 22,8) – és ezalól még az uralkodók sem kivételek, ahogy az Ószövetségben Sámuel és Nátán is emlékeztették erre őket –, aközben a felelősség felvállalása az isteni életáradás egyik állomása is. Isten maga mondja: „Ez a fiú törvény és igazság szerint él, minden rendelkezésemet megtartja és teljesíti, ezért élni fog. […] Igazságáért csak az igaz kap jutalmat, a bűn pedig csak magát a bűnöst terheli.” (Ez 18,19b–20) Ha a felelősséghez úgy viszonyulunk, mint a felénk és mások felé irányuló szeretet átengedéséhez, akkor az minket is eláraszt. A kérdés az, hogy a felelősségtudatot és a lelki felnőttséget az élet átáramlása felől értelmezzük-e.
Mi jellemzi tehát a gyermekséget a lelki felnőttség mellé állítva? A képnél maradva, ahogy a lelki életben a gyermekséget a szeretet befogadása teszi példássá, úgy a felnőttséget a szeretet kiáradása. A gyermekség akkor lesz teljes, ha a beáradás beengedése határtalan. Az érettség akkor lesz teljes, ha a kiáradás visszatartás nélküli.
Jézus mindvégig tudja, hogy az Atya, akitől jött és akihez megy, szereti őt, és ezt a szeretetet ő tovább is adja. Mi akkor leszünk jézusiak, amikor egymást találékonyan és kezdeményezően szeretjük, hogy ami beárad, ki is áradjon. Az érett ember érzelmi hasznot nem keresve fordul a másik felé: nem azt fontolgatja, hogy a másiknak mi is lenne most a dolga, hanem azt, hogy a másikat itt és most miként szeresse. Határtalanul. Tudja, hogy rajta azt kérik számon, ami az ő feladata, nem azt, ami a másé, és ő attól lesz önmaga, hogyha ad. Ha kapcsolódik a szeretet áradásához.
A gyermek és a felnőtt együtt
Egy kérdés még hátramaradt: miként élhet bennünk a gyermek és a felnőtt együtt és egyszerre? Bernard Shaw mondja, hogy nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem attól öregszünk meg, hogy elfelejtünk játszani. Együtt kell tartsuk a felnőttet és a gyermeket, de miként lehetséges ez?
A közelmúltban egy barátom azt mondta: azt tanulom, hogy a gyermek és a felnőtt egymással párbeszédet folytasson. Azt tanulom, hogy mit jelent, hogy az élet különböző döntéseiben és helyzeteiben a felnőtt és a gyermek bennem egymással beszélgessenek. Hogy hosszú idő után végre kölcsönös lehessen a kapcsolatuk, hogy beszélő viszonyban legyenek.
Azt hiszem, jó nyomra lelt. Istennek az a bennünk folyó helyreállító munkája, mely a szeretet rajtunk akadálytalanul történő átáradását szolgálja, magában foglalja felnőtté válásunkat és gyermekké válásunkat is. Isten gyógyít minket, hogy befogadásunkban olyanok lehessünk, mint a gyermekek, és felelősségvállalásunkban olyanok, mint felnőttek, hogy mindkettő egészen megvalósulhasson.
Engedjük meg magunknak időnként azt a spontaneitást, amiben a gyerekek olyan jók. Ha egy nem várt játékos helyzetben találjuk magunkat (és ezt észre is vesszük), engedjük el magunkat. Talán azt mondják majd: infantilis. Hát, hadd mondják. Ha segítő kéz nyúl felénk, fogadjuk el. Ahhoz, hogy szívünk a szeretet számára megnyíljon, olyanná kell lennünk, mint a gyermek. Szó szerint Isten gyermekévé. És azoknak a gyermekeivé, akik lelki szeretettel vannak felénk. Merjünk gyermekek lenni!
Engedjük azt is, hogy a szeretet túláramoljon rajtunk. Krisztus együttérez gyengeségeinkkel, szenvedésünkben mellénk szegődik, azok mellé is, akik őt nem szeretik viszont. Minket is erre hív, hogy vele egyesüljünk, és Isten szeretete rajtunk határtalanul áramoljon túl. Másokhoz, és másokért. Az önkéntes szolidaritás az isteni szeretet kifejezése.
Életünk áramlás. Olyanok vagyunk, mint egy folyómeder – melyen átszalad a hűvös és életet hozó víz. A gyermekség arra hív, hogy ezt az életet beengedjük; a felnőttség arra, hogy tovább is adjuk. A felnőttség és a gyermekség valami nagyobb része, az isteni szeretetáramlásé. Az élet nem abban áll, hogy gyermekek vagyunk, és nem is abban, hogy felnőttek, hanem abban, hogy így is és úgy is átáramlik rajtunk az, amit kaptunk. Az, ami nem a miénk. Az Isten országa és szeretete. Áramlásról beszélni addig érdemes, amíg az valóságos.
Idézzük fel újra Jézus fenti szavait:
Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, és olyan lesz, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában. És aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be. Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik.