Rowan Williams „Tanítványként az úton: A keresztény élet esszenciájáról” című könyvéről
Munkám miatt is (a Harmat kiadónak voltam tíz évig főszerkesztője) és személyes érdeklődésből is megszámlálhatatlan mennyiségű könyvet olvastam a keresztény életről, a tanítványságról. Olvasmányaim jó részét néhány sorban össze lehet foglalni. Hogyan él, mit tesz és mit nem tesz Krisztus követője? Naponta olvas Bibliát és rendszeresen imádkozik. Imádsága bűnvallásból, könyörgésből, közbenjárásból és hálaadásból áll. Csatlakozik egy gyülekezethez, „szolgál“ (ezen általában egyházi tevékenységeket értenek a szerzők), mindenkit szeret, rendszeresen „bizonyságot tesz“.
Rowan Williams[i] rövid kis könyvét így némi gyanakvással kezdtem el olvasni: „úgysem tud nekem már senki újat mondani ebben a témában“. Meglepődésem nőttön-nőtt, végül le sem tudtam tenni. Nagyon örültem, amikor kiadóm felkért a könyvecske lefordítására. Ma, amikor „keresztény“ címszó alatt annyi harsány, szánalmas butaságot hallunk és olvasunk, üdítő és vigasztaló egy okos, árnyalt, egyúttal szerény és kiegyensúlyozott hívő hangot hallani.
Rowan Williams számára a tanítványság nem intézhető el egy egyszerű recepttel, tennivalók listájával. A tanítvány, írja, mindenekelőtt együtt van Mesterével, egy levegőt szív vele, figyel rá. A tanítvány legfontosabb „tennivalója“ tehát az éberség, a figyelem, a várakozás. Megnyílni az isteni, a szent jelenlétében. Vegyük észre, hogy ez máris kimozdít vallásos komfortzónánkból, ugyanis ha nem tudjuk vallásos cselekményekkel elfedni azt a nyugtalanságot, hogy amennyiben Isten és Krisztus mégsem valóság, akkor nem történik semmi. Akkor a semmire figyelünk, és „senkire” várunk. De ha elengedjük ezeket a szorongásokat, Isten megérkezhet.
Mindig is szerettem ezt a képet: az imádság mint madármegfigyelés. Csöndben ülsz, várva, hogy valami felbukkanjon. Előfordul, hogy egy álló napon át ülsz az esőben, és nem történik semmi. Gyanítom, hogy legtöbbünk pontosan ezt éli át az imádság során. De időnként megpillantjuk, T. S. Eliottal szólva, amint „a jégmadár szárnya fényre fényt felelt”, és ezekért a ritka pillanatokért megéri.
A nyitottság és a várakozás a tanítványi lét alapja. Ez nem azt jelenti, hogy üldögélünk, és misztikus élményre várunk – ez egy beállítottság, egy életforma, amelyet a keresztény hagyomány szemlélődésnek nevez, és amit bárki megvalósíthat, nem kell hozzá szerzetesnek lenni. Azt jelenti, hogy megtanuljuk érzékelni Isten jelenlétét, és reményteljes várakozással tekintünk mindenre, várva, hogy kibontakozzon benne valami Istenből.
Ha tehát kialakítjuk az Isten és mások felé irányuló figyelem és várakozás szokását, ez túláradva olyan létmódot és cselekvésmódot eredményez, amely – mivel felszabadult az egó korlátaitól és szorongásaitól – Isten alakú változást tesz lehetővé a környezetünkben. Nem kell izmainkat megfeszítve, homlokunkat ráncolva erőlködni, elég, ha engedjük a tudatunkban felszínre jönni az ellenállhatatlan késztetést, Isten szándékát, amely ha megvalósul, elvégzi, amit egyedül Isten tud elvégezni. A tanítvány, mint láttuk, afféle tanuló; és végső soron ezt kell megtanulnia: hogyan válhat olyan hellyé, ahol Isten cselekvése életre kel a világban.
Minden más ebből következik. Az Isten szeretetében való elidőzésből, amely felszabadít a világ és a másik ember szorongásmentes szeretetére. Erről van szó a további fejezetekben: megbocsátás, szentség, társadalmi élet, Lélek szerinti élet. Fontos dologra hívja itt fel a figyelmet Rowan Williams, mégpedig hogy a keresztény hit radikálisan megkérdőjelezi a nyugati társadalomban annyira begyökerezett individualizmust, azt a gondolatot, hogy „én nem függök senkitől és nem szorulok senkire, magam alakítom az életemet“. Ennek épp az ellenkezője igaz: emberi méltóságunkat Istentől kapjuk ajándékba – de a másik emberen keresztül, személyes kapcsolatok által. Nem vagyunk teljesek önmagunkban, nem tudjuk biztosítani a magunk számára azt, amire „az élethez és a boldogsághoz szükségünk van“. Talán ezért szentel egy teljes fejezetet a megbocsátásnak:
Amikor sérelem esik, gyakori emberi reakció a visszahúzódás. Ilyenkor megerősítjük a privát énünket körülvevő falakat – mintha emberségünk a tulajdonunk lenne, nem pedig embertársunktól újra meg újra elfogadott ajándék. Aki nem tud megbocsátani, és akinek nem bocsátottak meg, az nem képes a másik emberben Isten munkájának részesét látni, akivel osztozhat az emberség ajándékában. Megbocsátani és megbocsátást nyerni annyit jelent, mint hagyni, hogy éppen azok erősítsenek meg emberségünkben, akikben a legkevésbé sem kívánjuk Isten ajándékának jelét meglátni. … Mindez azon múlik, hogy hajlandó vagyok-e belátni, hogy nem élhetek és nem növekedhetek helyreállított kapcsolatok nélkül.
A szentség kérdését ugyanígy a nyitottság fontossága felől közelíti meg, és ha belegondolunk, ez épp az ellenkezője annak, amit várnánk. Bár úgy tűnhet, a szentség éppen az elkülönülésről szól, arról, hogy el kell határolódni a világ „mocskától“, Krisztus életében épp ennek az ellenkezőjét látjuk:
… a keresztre feszítés a legszentebb dolog, ami valaha történt, ám nagyon messze van a konvencionális értelemben vett szent helyektől, és a hagyományosan szentnek tekintett emberektől. Egy kivégzési módról van szó, amelyet a városfalon kívül, a szeméttelepen hajtottak végre. Az újszövetségi értelemben vett szentség legteljesebb megnyilvánulása az, amikor Jézus belép az emberi természet zűrzavarába és szenvedésébe. Számára a szentség a teljes részvételt jelenti, nem a teljes elkülönülést.
Érdemes elgondolkodnunk, milyen felszabadító és egyben némileg ijesztő is a szentségnek ez a – mélyen bibliai – megközelítése. A szentség ugyanis egészen más, mint a „jóság“, a „kegyesség“. A jó keresztények a tiszták, az elkülönültek. Aki viszont, mondja Williams, „a legszentebb – maga Jézus –, az vonódik be a leginkább a világba, az van legközelebb az emberi tapasztalat sűrűjéhez“. Míg a jó és kegyes keresztények társaságában vacakul érezzük magunkat, mert éreztetik velünk, hogy mi még nem tartunk ott, ahol ők, a szent ember kitágítja, és nem összezsugorítja a világunkat, társaságában jobban önmagunk lehetünk, megnyílhatunk, mert elfogad és megerősít minket.“ Olyan valaki, aki nem fél az emberi létezés mélypontjaitól, aki a legnagyobb mélységben is más fényben tudja láttatni az embereket és a dolgokat.
A keresztények társadalmi és politikai felelősségéről szóló fejezet után a könyv a „Lélek szerint életről”, az imádság fontosságáról szóló gondolatokkal zárul. Lelki növekedésünkhöz, ahhoz, hogy „meghalljuk, amint Isten a nevünket mondja”, belső csend szükséges. Csak így tudunk „némi szabadságra szert tenni a projekcióinktól, az elvárásainktól, az életünket mindegyre elborító tevékenységláztól”.
[i] A magyar olvasók többségének nem sokat mond a nyugati keresztény világban közismert név, Rowan Williams. A wales-i származású anglikán lelkész és teológiaprofesszor, volt Canterburyi érsek korunk egyik legjelentősebb, legizgalmasabb keresztény gondolkodója. Ez a könyve laikusoknak tartott előadásokból nőtt ki, egyszerű és könnyen olvasható, ám Williams jelentős tudományos munkásságot tud maga mögött – sokoldalú és eredeti gondolkodó. Kilenc nyelven olvas, és teológiai munkái mellett irodalomtudománnyal (többek között Dosztojevszkijről írt könyvet), keresztény spiritualitástörténettel foglalkozik, költő és regényíró. Ha begépeljük a nevét a youtube keresőjébe, látni fogjuk, hogy hány és hány témához képes tájékozottan, választékosan hozzászólni (vitaasztalhoz ül például hírhedt újateista természettudósokkal, hogy csak egy példát említsek).
fotó: Pexels