Pünkösd helye 

“Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen…” (Ap. Csel. 2, 1)

Mennyire ámulok, mekkora ajándék, amikor egy esős-mogorva, de csendlepte napon mégis, minden ellenére arra ébredek: túljutottam rokonszenven és ellenszenven, túl a vágyon, közönyön és szenvedélyen, túl a lábatlan bánaton, bárgyú félelmen és kockáztató örömön, mindent és mindenkit elengedve, ó milyen csend talál itt olyankor rám! Itt végre: amikor megérthet(t)em magam, azzal együtt mindent megértettem. Senkihez nem kötődöm, mégis mindenkivel kapcsolatban lehetek. Semmihez nem ragaszkodom többé és íme mindennel és mindenkivel szabadon és szeretetben összekapcsolódhatom.

Hol is vagyok? Hol ez a hely?

Hajnalonként van úgy, ahogy Istenbe-felejtkezve az Életben – vagyis Krisztusban – gyönyörködöm: hirtelen ott találom magam, ahol énem/vaskos egom sohasem lehet, nem is kell legyen. Minden megismerés alapja, amikor magamra – akit megismernem lehetetlen – hirtelen ráismerhetek („akkor úgy ismerek majd, ahogy engem is megismert az Isten” – 1Kor 13, 12). Úgy (b)ámulok itt, mint aki váratlanul megérkezett, de utazás nélkül. Mint botfülű, akit mégis egy fülében csengő ének hozott eddig és akit az a szűnni nem akaró ének mindig is énekelt. Szem-gödrömet az Égre emelem, mert egyedül Isten szemével látsz ezen a helyen és egyedül itt tudatosul benned: a figyelmed minősége az, ami meghatározza, hogy mit (hogyan) láss.

Úgy állok meg e helyen, a hajnali csöndben, mint aki el se ment, csak visszahozták. Mint ki folyton az Úton járó, csak aki minduntalan vissza is forduló, mert örökké tévelygő, és újfent meglepődik, hogy íme – mégis hazataláló. Nem én vagyok itt, nem a fel szüntelen fuvalkodó egom, hanem az a kis pontember, akiben a nagy Isten önmagára és Benne: rám ismer. És itt ezen a helyen tisztán hallani, hogy mekkora csendbe-bugyolált öröm van odaát, ha az az egy, a századik, hazatalál. Ahova épp ma hajnalban is íme egy pillanatra megérkezhetek, eme hely: amaz lesz majd, ahol nincs többé ego, ettől folytatódik eme határtalan ujjongás odaát. Ide vezet a csönd, ide csendesít: végre ez az a hely, ahol többé nem vagyok, ahol az ego ugyan nem káprázat, nem illúzió, sőt nagyon is valós akadály, de ahol mégis – és mint ahol majd: végleg – íme mindörökre legyőzetett! Ajándékba kapom vissza magamat ott! Megérkeztünk-e oda, ahol nem vagyunk és ahol – íme emiatt – biztos helyünk lehet?

Ha ez az isteni Csend vezet – végre valahára elérkezem arra a helyre, amely éppen engem nélkülöz.

Soli Deo Gloria.

Fotó: Pexels