Simeon szemei

És íme, élt egy ember Jeruzsálemben, akinek Simeon volt a neve. Igaz és kegyes ember volt, várta Izráel vigasztalását, és a Szentlélek volt rajta. … A Lélek indítására elment a templomba, és amikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak, akkor karjába vette, áldotta az Istent, és ezt mondta: Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátta szemem üdvösségedet, amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára, hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak és dicsőségül népednek, Izráelnek.

Néma az ég már századok óta. Megkopott a csodák emléke, hol van már a víz a sziklából, hol a kettényílt tenger. Templomba azért eljárunk még. Befizetjük a tizedet, megváltjuk az áldozatot, megkövezzük az arra ítéltet. Lássák rajtunk, messziről is, kifélék vagyunk. Hallgatnak a próféták. Vagy ha mégsem, teszünk majd róla, hogy hallgassanak. Nem kell a baj. De egyesek keresik maguknak. Várja a nép persze, akit megígértek. Hogy jönne az új ország. Ezek meg takarodnának már el végre. De hát ki tudja. És szó ami szó, némi ügyességgel ki lehet jönni velük.

Simeon más. Simeon vár. És nem úgy, ahogy a többi. Nem rutinból, nem megszokásból: mindenestül. Nincs egyedül. De nincsenek sokan. Ő és Anna prófétanő. S talán még egynéhány névtelen, böjtben és imában. Nem azért, mert meg akarják mutatni (bármit is, bárkinek). Hanem mert nem tehetnek másként. Mert látták azt, aki jön majd.

“Meglátta szemem üdvösségedet”, mondja végül. Addigra már tetőtől talpig csupa látásba merítkezett. A szemeivel ért oda utoljára. Isten fényét csak Isten szemével látjuk, mondta Karl Barth. Nem mellesleg: 1918 karácsonyán. Ha nincs ez a látás, a hit is csak tapogatózik vakon. Mindent lever, megy fejjel a falnak. Aztán elfárad, feladja, leül, és egyre kisebb lesz, megpróbál senkit sem zavarni.

Testté lett volna az ige, ha nincs Simeon és Anna az eljövetelt idesóvárgó hite? Beteljesedik-e az idő, ha már senki sem böjtöl és imádkozik érte? Micsoda kérdés. A hagyomány szerint, írja Merton: a világ csak azért nem hullik atomjaira, mert mindig van néhány szent, aki könyörög érte. Mit mondott Isten Ádámnak a teremtéskor? Rábízta. Hiba volt? Megbánta aztán, de nem adta föl. Szétnézett újra, és talált embert magának: embert a bárkára, embert a népnek, a kiútnak Egyiptomból. Embert, akivel beszélhet. Aki beszél helyette. Embert, aki kihordja majd és megszüli. És embert, aki megvárja. Simeon beleáll a várakozásba. Teljes testtel látja az eljövetelt. A szemeivel utoljára.

***

Kép: Andrej Siskin orosz festő Simeon a kezében tartja Jézust című műve.

Forrás: reformatus.hu