Szentek közössége a romok között

13. századi Alagi templomrom, Dunakeszi

Első találkozásom a régmúlttal talán az lehetett, amikor kisfiú koromban egyszer autóbuszra ültünk és ellátogattunk Pannonhalmára. Utána többször is jártam ott, hisz Győrből, ahol felnőttem, a bencés apátság úgy harminc kilométerre volt. Tiszta időben szabadszemmel is látni lehetett. Ekkora távolságot megtenni nem volt nehéz, mégha átlagos fizikummal vagy recsegős bicajjal vágott is neki az ember. Emlékezetes utak voltak ezek.

De inkább a társaság és a jó levegő miatt; maga az apátság számomra mindig rejtély volt. Inkább ijesztő, mint vonzó. Személyesen senkit sem ismertem a kolostorból, benyomásaim másodkézből, vagy inkább sokadkézből származtak, híreken és sztereotip képeken alapultak. De akkoriban ez nem zavart, nem is ismertem olyan embert, akinek a szerzetesekről más képe lett volna. Az égbe törő templom, a masszív falak, a régi könyvtár telis-tele érthetetlen latin betűkkel és a kolostor ünnepélyes hallgatása ósdinak tűnt. Szigorúnak. Ridegnek. Bár elmondták, hogy az apátságban egy középkorban alapított szerzetesrend mai közössége él, nekem mindez olyan volt, mint egy őskövület. Hiába tudtam, hogy az európai kultúra örökségének a része – számomra élettelennek érződött.

Húsz évvel később máshol botlottam bele a középkori keresztények világába, csak akkor egy más történet részeként és egészen más felhanggal. Mennyit számít az a közeg és értelmezés, amelyben egy adott jelenséggel találkozunk! Az történt ugyanis, hogy teológiát tanultam, Vancouverben a 1990-es években, és kezdtem felfedezni, hogy a régiek erőssége (és persze gyengeségük is) más, mint a miénk. A tanulmányaim során bennem végbement változás engem lepett meg a legjobban. Hiszen azelőtt mély előítélet élt bennem a középkori, katolikus és főként szerzetesi világ képviselői iránt (jóllehet visszanézve látom, hogy a velük szembeni előítéletemnél, csak a velük kapcsolatos tudatlanságom volt nagyobb). Ahogy a lelkiségtörténet tanulása során közelebb kerültem azokhoz, akik a keresztény hitet a középkorban élték meg és a Krisztus követés más kincseit fedezték fel, mint én, példájukat inspirálónak találtam. Kihívónak. Frissítőnek. Mert láttam, hogy ugyanazt a Krisztust ismerik és szeretik, keresik és követik, mint én. Szerettem volna tanulni tőlük.

Westminster Abbey, Mission, Kanada

A szerzetesség történelmének tanulása során jutottam el a sivatagi atyákhoz és aztán Szent Benedek személyéhez. Benedek a radikális Krisztus-követés és a kiegyensúlyozott életvitel egy olyan átgondolt lelkületét és következetes gyakorlatát írta körül, amit saját köreimből nem ismertem. Az általa alapított 6. századi rend spiritualitása és gyakorlata felettébb érdekelni kezdett. Így határoztuk el barátommal, Chris-sel, aki Zimbabweből jött ugyanoda tanulni, mint én, hogy a Vancouverhez közeli Mission városka bencés kolostorába félévente egyszer kilátogatunk. Egy-egy hétvégét töltöttünk ott. A szerzetesekkel ettünk, velük együtt imádkoztuk a zsoltárokat, és kérdezgettük őket: hogy élnek és miért úgy élnek. Szívesen beszéltek róla, szeretettel fogadtak.

Alig vártam, hogy, ha majd itthon leszek, újra eljussak Pannonhalmára. Talán kicsivel értőbb módon találkozhatok az ottani szerzetesekkel, nagyobb tisztelettel és nyitottsággal próbálhatom megismerni őket.

Teológiai tanulmányaim végén a szakdolgozatomat is Szent Bernátról írtam, aki a 11. század végén a bencések egyik megreformált ágát képező és önállósult rendnek, a cisztercieknek lett meghatározó személyisége a 12. században. Mivel igen sokat foglalkoztam Bernát korával és írásaival, nemcsak ő maga, hanem a ciszterciek élete és hite is egyre ismerősebb lett számomra. Úgy tűnt, mintha Bernát írásait olvasva otthonosabban éreztem volna magam a 12. századi franciaországi szerzetesség megújulásának néhány képviselője társaságában, mint némelyik keresztény kortársam mellett. Azon kaptam magam, hogy a korábban oly távolinak tűnő, konzervszagú és az élettelenség képzetét keltő középkori szerzetesség erősebben árasztotta Krisztus jelenlétének illatát számomra, mint számos protestáns ismerősöm, akik mélyen hívők voltak, és lelkesek, de abba a mélységbe nem hívtak, amibe Bernát hívott. Így lettem a középkoriakat tudatlannak tartó valakiből egy a középkori hívőktől is tanulni vágyó diákká.

Mire kanadai tanulmányaim végeztével hazaköltöztünk, arra vágytam, hogy itthon a középkori keresztény spiritualitás kincseit még mélyebben megismerjem, és másokkal is megosszam. Azelőtt azt kérdeztem: „Származhat-e a középkori szerzetesektől valami jó?”, most ez van bennem: „Származhat-e a középkori szerzetesektől olyan, amiből ne tanulhatnánk?”

Különösen felfigyelek, mikor Szent Bernát korához közeli időkből származó keresztény személyekről, történetekről vagy közösségekről hallok, mert velük többet foglalkoztam. Nemsokkal azután, hogy Dunakeszire költöztünk, egy nap az utcánk mögötti mezőkön sétálva nemvárt meglepetés fogadott. Tőlünk egy jó negyedórányira, egy kieső helyen, ahol a madár se jár, feleségemmel egy középkori romra bukkantunk. A romok eredetét egy kőtábla jelzi: a 13. századi románkori templom alapfalaira kétszáz évvel később egy gótikus körtemplom épült, melynek mára csak a falai állnak. Néha kisétálok oda, hogy a szentek közösségére emlékeztessen.

A közelmúltban a fal egyik mélyedésében egy modern képkeret várt, benne egy középkori kódexből származó imádsággal. Fogalmam sincs ki tehette oda. Ahogy elolvastam, úgy éreztem, mintha olyanokkal imádkoznék együtt, akik ismerik Istent és az emberi lelket:

fotó: Hélisz Kati