Úton a gyógyuláshoz…

Mindenki sebzett.

Mindenkinek szüksége van gyógyulásra.

Van, akinek a teste jelez, van, akinek a lelke. Van, akinek a kapcsolatai mennek tönkre, van, aki az Istennel perel…számomra az ember ilyen „négyes valóság”.

Nem a lábam beteg, hanem én vagyok beteg. Valamiért a lábamon látszik meg – hiszen elbotlottam, megütöttem, megütődtem… ahogy, ha valaki Istent káromolja akkor is az egész ember „fáj” és kiált.

Ezért a gyógyulás sem csak a testnek szól. Mert meg kell gyógyulnia a léleknek is, a gondolkodásnak, a kapcsolatoknak, s az Istennel való közösségnek is…mind-mind az egész „négyes valóságnak”.

Hogy kinél melyik „rész” kezd gyógyulni az a találkozás pillanatának kérdése. De az EGÉSZ EMBERNEK kell meggyógyulnia, különben a betegség valamely tünete, valahol mindig visszatér. Mert így mondjuk, hogy valaki: EGÉSZ-SÉGES lesz.

Az én gondolatom szerint a pandémia is ezeket a sebzettségeket hozza elő, erősíti fel: testben, lélekben, Istennel és emberekkel való kapcsolatokban. Ahogy az oltásellenesség sem az oltásról szól, hanem az ember félelméről, bizalmatlanságáról, rossz tapasztalatairól, sebzettségéről.

Sokat gondolkodtam teológusként, hogy Jézus hogyan is gyógyított? Mi történt, amikor azt mondta a bénának, hogy járjon? Hiszen pont azt mondta, amit nem tudott megtenni.

Jézus gyógyított a köpetével, érintésével, de a sok kilométerre lévő százados szolgája is meggyógyult „abban az órában”. Miért pont a 38 éve beteghez ment oda a Bethesda tavánál és mondta, amit mondott? És a többi ezer meg ezer? Miért gyógyultak meg Pál testéről hozott kendőcskéktől az emberek? S mi volt a „tövis” ami sosem vétetett el tőle, mert meg kellett tanulnia, hogy „elég csak a kegyelem” és az erőtlenség állapota a „legistenesebb” állapot?

Miért nem gyógyult/gyógyul meg mindenki?

A testük állapota lenne különböző? Vagy a hitük minősége? Az aktuális élethelyzetük? A gyógyítók hozzá nem értése? Az orvostudomány „kísérleti helyzete”?

De továbbmegyek: a samáriai asszony életváltozása nem gyógyulás? Zákeus vagyonát szétosztó szándéka nem egész élete gyógyulása? Hiszen a „pénz szeretete” betegítette meg…

Az emmausi tanítványok nem „meggyógyultak” ott az „asztalközösségben”, amikor ettek a megtört kenyérből?

Milyen erők működnek össze mindebben?

Egészségügyi szakközépiskolában végezve tanultam a nyolcvanas években a „placebo” kezelésről. Tizenévesen nagyon megdöbbentem attól, hogy a „sárga” vagy „kék” tabletták „gyógyítottak”, miközben semmiféle hatóanyagot nem tartalmaztak. Mitől gyógyultak meg ezek az emberek? A „tablettába vetett hitüktől”? Akkor ki is beteg és mitől is beteg?

Nászutunkon jártunk Epidauroszban. A Kr. előtti 4-3 század egyik legnagyobb „gyógyító központjában”. Messze a civilizációtól, hosszú forró utazás után kitárult előttünk a völgy. Az elképesztő hőség mintha megszűnt volna, az egész hely levegőtől áradt. A forrás vize buja természeti erőket hozott mozgásba, illatok szabadultak és szél lengedezett. Mintha egy másik helyre érkeztünk volna, mint ahol eddig jártunk. Körbejárva megtudtuk, hogy gyógyítottak itt vesekőtől kezdve depresszióig mindenféle kórt. De most csak egy „gyógyítási modult” szeretnék kiemelni: a 6 hetes gyógyítás része volt, hogy meg kellett nézniük a színházban 3 tragédiát és egy komédiát. (Hogy erről beszélgettek-e kiscsoportban az nem derült ki a leírásokból.) És ez gondolkodtatott el. Mit tudtak az ókori görögök a lélekről? Mit tudtak az emberről? Mit tudtak a betegségekről és mit tudtak a gyógyulás folyamatáról? Vajon Lukács evangélista is ilyen „orvos” volt? Így nézte s írta le Jézus gyógyítási történeteit?

Mondhatjuk azt is, hogy Jézusnak nem kellett 6 hét a gyógyításhoz. De ő is beszél magvetésről és a magot befogadó földekről. És olvashatunk próféciát arról, hogy Isten az, aki a magokat megőrzi és a „maga idejében” előhozza annak termését is. Meg arról, hogy „ideje van” mindennek. Még a gyógyulásnak is.

És én most eddig jutottam. Ki kell mondani a gyógyító szót, meg kell tenni, amit megtehetünk – és folyamatosan „imádsággal kísérni” az egész embert. Buzgón, imalistásan, hittel. Egy onkológiai osztályon dolgozó orvos barátunk mondta tavasszal: „Abba ne hagyjátok az imádkozást! Mi ott azokban az éles helyzetekben, amikor negyedszer kell elvégeznünk ugyanazt a kezelést, és semmi eredmény nem mutatkozik, s el kell döntenünk, hogy hozzákezdünk-e ötödször vagy nem – konkrétan érezzük az imádság erejét. Mert akiért imádkoznak az a beteg más. Egyszerűen el kell végeznünk ötödször is…” Mert a gyógyulást Isten adja, a vele való találkozás adja. És a gyógyulás az ember legszemélyesebb belső ügye, mert az egész embert érinti. Nem lehet elvárni, sem számonkérni – még a „gyógyítóktól” sem.

Mindenki maga tudja csak végigjárni a saját gyógyulásának útját. Néha zivatarban és gyengeségben, néha napkeltében és balzsamos illatokban. Néha társakkal az úton, néha teljesen egyedül maradva. Néha lelki beszélgetésekben, néha fájdalmas megbocsátás kérésével. Néha egy templom csendjében, néha villanásszerűen nagy hangzavarban.

Néha egy megerősítő visszaemlékezéssel: „Hiszen meg vagyok keresztelve!” Hozzá tartozom, velem van, mindent megtett értem, hogy éljek és életet adjak másoknak. Előbb szeretett, jobban szeret, mint azt valaha tudatosíthattam volna…

Néha egy úrvacsorai közösség szent pillanatában, amikor Krisztus jelenlétének valósága olyan egyszerű és olyan természetes, hogy végig árad rajtunk és meggyógyulunk akármilyen betegségben szenvedtünk is.