Változz!

Sietve, összehúzott szemöldökkel menekült az elvárás szagú felszólítás elől. A Szél belekapott a hajába. Ki tudja honnan fújhatott, de kérdéseket hozott magával: Honnan és hová kell változni? És meddig? Jajj, mi lesz, ha mindenki megváltozik és folyton? Hogy fogja ő ezt bírni követni?
Sietősre fogta a lépteit. A Szél vele tartott. Szinte űzte, hajtotta őt. Egészen addig, amíg a kedvenc padjához nem érkezett. Itt elcsendesedett. A szél is és a lelke is.

Leült és nézte a tájat. A szürkeségben csak homályosan látta, hogy a fák színes levelekkel borítják a földet. A kis tavon is úszott néhány belőlük. Csak néhányan sétáltak, hisz még csak hajnalodott. Ilyenkor szeretett a legjobban itt lenni.

Becsukta a szemét. És kinyitotta a lelkét. Imádkozott. Az ő Megváltó Orvosához.

Nem változott. Csak gyógyult. A szeretet illatú csendben, szépen lassan, sebről-sebre gyógyult.

Mire kinyitotta a szemét minden más lett: az őszi napsütés kicsalogatta az embereket. Megtelt a kis tó partja. Nevetés, beszélgetés hallatszott mindenhonnan. A Szél kedvesen az arcába simogatta a haját. Lassan, mosolyogva haza sétált.