A lelkészgyereknek is lesz karácsonya ugye?

Ma meglátogatom Erzsike nénit – mondom a feleségemnek a reggeli kávé mellett. Mikor odaérek, ugyanaz a nyikorgó kapu fogad, amit gyermekkoromban oly sokszor két kézzel löktem be, rohanva fel a tornácra, az öreg tiszteletesékhez. Pali bá régen meghalt. Van vagy harminc éve is. A ház azóta megroggyant, a körtefák megöregedtek, kérgük repedezett munkáskézre emlékeztet. Kopogok a fakózöld ajtón, az ablakszem zörög. Erzsike néni hunyorogva nyit ajtót. Örömmel fogad. Rég látott, szégyellem is, hogy nincs időm gyakrabban jönni, messze innen a város.

Leültet, megetet, megitat, mint régen. A kedvencem ugyanaz, de minden megváltozott. A kávéscsésze hangosan csörömpöl a reszkető kézben. Bizonytalanul keresi az asztalt, megtalálja, óvatosan leteszi. Régi dolgokról beszélünk, amitől az idő lelassul, akár a felhúzós játék, mikor a rugó elfárad és a dallam is elhal.

Erzsike néni a padlásra küld. Elég felnőtt vagyok, hogy Pali bá régi iratai közt kutakodjak, ő elég öreg, hogy megváljon a régi iratoktól. Akad egy két érdekes brossúra a háború idejéről. A másik dobozban megsárgult, szálkás betűkkel írt prédikációk. Külön teszem, talán használható gondolatébresztőnek, vázlatnak egy-két igehirdetéshez.

Családi levelek a jegyzetek között. Ezeket tapintatból nem fürkészem, félrerakom. Mégis egyiken megakad a szemem. Nagy, ákombákom betűkkel ez áll rajta: Jézusnak Ferikétől. Ferike Pali bá és Erzsike néni harmadik gyermeke. ’56-ban kiment Amerikába, megcsinálta a maga szerencséjét, sikeres vállalkozó, élete az amerikai álom. Kamasz voltam, mikor utoljára láttam. Két-három évente hazajárt, minden zsebében ajándék, de a szeme tele volt szomorúsággal. Pali bával fagyosan kerülgették egymást. Kimértek voltak. A kimértségben ott feszült a menni vagy maradni kérdése, az itthon maradottak szemrehányása, a kivándoroltak hátat fordítása. Benne volt az atyai szív fájdalma és dorgálása, a fiúi lélek lázadása és elutasítottság-érzése.

A lelkiismeret furdalás fölött győz a kíváncsiság. Kiveszem a papírt a borítékból és mohón olvasni kezdem Ferike gyermeteg és őszinte írását.

A szememet dörzsölöm. Biztos belement a por, amit felkevertem. Magam sem tudom, miért, lemegyek Erzsike nénihez és kezébe nyomom a levelet. Csodálkozva rám néz, aztán olvasni kezd. Egyre jobban összegörnyed amúgy is görbe háta. Végül könnyes szemmel odabotorkál a szekrényhez, nehezen kinyitja. Lehajol és kotorászni kezd egy dobozban. Elővesz egy zörgő papírba csomagolt játékpuskát. „Mondtam Pali bátyádnak, hogy adjuk oda. Meg is vettem, de ő nem engedte, mert Ferikét a lehető legjobban akarta nevelni. Papnak szánta a kisebbik fiát. Nem akarta, hogy a puska bűnös gondolatokat ébresszen benne. Mikor kiment Amerikába, az apjában valami eltört. Talán ha odaadjuk, akkor lett volna egy igazi karácsonya az én Ferikémnek. Akkor talán nem megy ki, talán tényleg pap lett volna belőle.” Arcát kezébe rejtve, hang nélkül, rázkódva zokog.

Halkan zárom be az ajtót. Este nehezen megyek haza. Nem tudok igazán a gyermekeim szemébe nézni, mikor a nyakamba ugranak. Mindegyikben ott látom Jónás Ferikét, ahogy izzadó tenyérrel, a papír fölé hajolva körmöl. Ott látom Frank Jonah-t, ahogy hatalmas amerikai háza tizenkilencedik századi stílusú dolgozószobájában, méregdrága öltönyében, lassan vezeti aranyozott tollát a hófehér papíron: „Kedves Jézus! Adj minden papgyereknek igazi karácsonyt igazi apukával, ha már nekem nem adtál! Jónás Ferike”

*****

Az írás megjelent a Parókia Portál 2014. december 78. számában.

fotók: Pexels