„Megmutatom nektek, kihez hasonló az, aki hozzám jön, hallja beszédeimet, és cselekszi azokat. Hasonló ahhoz a házépítő emberhez, aki mélyre ásott, és a kősziklára alapozott: amikor árvíz jött, beleütközött az áradat abba a házba, de nem tudta megingatni, mert jól volt megépítve.” (Lk 6,47-48)
A befelé vezető utak mindig Isten felé vezető utak, ugyanakkor cseppet sem veszélytelenek. A mélymagunk felé vezető úton ugyanis sok mindennel találkozhatunk. A szentírási képnél maradva – a teljesség igénye nélkül – : eltemetett dolgainkkal, férgekkel, rothadó, felbomló részekkel, és egy mindent elnyelni látszó mély, belső sötétséggel. Fárasztó és félelmetes lehet mindezekkel újra és újra szembetalálkozni. Sokszor legszívesebben visszafordulnánk, és feladnánk ezt a fajta belső munkát. De biztató és vigasztaló az a tudat, hogy mindezek mögött/alatt ott nyugszik Isten szilárd alapja, erős keze, ami az előbb említett sötétségeinkkel együtt megtart bennünket. Az Evangélium üzenete nem az, hogy a ház azért megingathatatlan, mert mindenütt szabályos, kifogástalan, repedésektől és hiányoktól mentes, vagy mert tiszta, minőségi talajra épült, hanem mert biztos alapokon nyugszik. Isten változhatatlan kegyelmén, amely nagyobb, mint a bennünk található sötétségek.