Karácsonykor megáll az idő, minden célba ér. Megérkeznek a Megváltót ünneplők, hazaérnek a távollévők, nem sürget a holnap. Az év talán legnyugalmasabb ideje ez. Otthon az időben: Isten és ember örül a találkozásnak. A karácsonyi idő nem rohanó víz, nem szétfoszló köd, hanem kedves otthon.
De amíg ide elérkezünk, fokozódik a tempó. Az előkészületet a kellemes és a nyomasztó várakozás elegye hatja át. Adventben válik ketté a kellemes és a fárasztó előkészület. Erre figyelünk most.
A jó irány a karácsony felé tart.
Az első karácsony története arról szól, hogy a mindenható Isten testet öltve is megjelenik saját teremtett világában, hogy teremtményei a sejtéseket ismeretre, az elveszettséget istenfiúságra cseréljék. A történet ünnepélyes vagy megható, attól függően hogyan készül a világ az Isten érkezésére. Akik várták, nem voltak királyok, katonák, szállodatulajdonosok, nem rendezhettek nagy fogadást, ünnepséget. Amikor megérkezett, nem volt számára hely. Ezért lett szívbe markoló az isteni érkezés története.
A karácsonyi történethez azok a történetek állnak legközelebb, amikor valaki úton van és csak úgy sodródik, másokra utalva. Szembe kell nézni azzal a kérdéssel, hogy ha úton levő család kérne bebocsátást hozzánk, akkor mennyire szívesen fogadnánk be őket ismeretlenül és váratlanul? Isten az első karácsonykor azt tapasztalta, hogy nem volt számára hely, de mégis voltak, akik szeretettel és hódolattal fogadták az érkező Fiút.
Nincs kétezer karácsonyi üzenet, nem kell minden évben valami újat keresni, mert az rossz irány. … Mindig valami újat … valami meglepőt … valami igézőt … valami élmény. Emiatt van a karácsonyi lótás-futás: új ajándék, új zene, új recept, új dísz, új társasjáték. Kísért a kényszer, vagy van, akit a vágy, hogy programszervező, élményfelelős legyen. Ez azonban téves választás. A karácsonyi élmény az emberhez vezet. Az ember kerül a középpontba az isteni találkozás helyett.
„A lélek ma nem imádkozik. Szünet nélkül termel.” írja Byung-Chul a rítus eltűnéséről szóló könyvében.
Akik hittel várták az isteni gyermek születését, talán csak imádkoztak, hódolatot fejeztek ki. Tekintetük, belső figyelmük is, Istenre irányult. Ajándékaik, készülődésük is Isten felé irányult. A csend nem termel semmit. Nincs élmény. Nincs új történet. Marad, ami van. Az új, az izgalmas várása szem elől téveszti, ami van. A csend teret ad a most létezőnek. Ha egyedül vagyunk, akkor a csend teret ad a magánynak. Ha idegen helyen vagyunk, akkor a csend teret ad az elveszettségnek. Ha társunkkal vagyunk, akkor a csend teret ad a jelenlévő kapcsolatnak és személynek. Olyan ez, mint az első karácsony. A jelentéktelen vagy az elkerülendő szent térré és idővé válik.
A betlehemi istálló egy TSZ istállóféle lehetett ősi kivitelben, műanyaghordó, gázolaj és zacskós táp nélkül. Pont jó volt a pásztoroknak és Jézusnak. Mai szemmel az a betlehemi istálló kedves kis hely, ahol szívesen leülnénk egy pohár forrócsokival vagy forralt borral. Üljünk le, ha tehetjük, fogadjuk a csendet, életünk valódi egyszerűségét, nehézségeit is, mert a karácsonyhoz az jó, ami Istenhez visz közel. A kapkodást mérsékelhetjük, akár el is engedhetjük, mert a jó karácsonyhoz bőven elég az, amink van és ahogy jelen tudunk lenni. Isten bármilyen helyre bemegy, ahova befogadják.
fotó: Pexels