Adventben, a megtestesülés ünnepét várva a karácsonyi ikon előtt ülök, szemlélem azt a gazdagságot, amely Isten szándékából megmutatkozik rajta. Didaktikai haszna nem kétséges, de azon tűnődöm, lehet ennél több is, mi az a több, amivel találkozom?
Az inkarnáció által Isten megszentelte a testi létet, megfoghatóvá tette szeretetét, embert felemelő tervét. Az ikon által elém tárt, kiábrázolt esemény, úgy hat rám, mintha egy ablakot nyitottak volna ki, melyen keresztül Isten valósága sejlik fel. Ez a megremegtető valóság a Lélek által titokzatos módon közli magát törékeny cserépedényen keresztül cserépedény létem számára.
Eszembe sem jut a cserépedény imádata, nem célom semmilyen ikonokkal kapcsolatos pro vagy kontra vita, csupán a váratlan, önmagát titokzatosan közlő Istenre való nyitottság fenntartására vágyom, arra is elsősorban magamban. Ki vagyok én, hogy bezárjam Istent a betűkbe, a hegyekbe, a fákba, a hangokba, vagy a képekbe? Szuverén Úr Ő, a Vagyok, aki Vagyok, aki, ha neki úgy tetszik, mert azt látja alkalmasnak, akkor megjelenik a tűzben, a felhőben, a mennydörgésben, vagy a halk és szelíd hangban, egy gyermekben, a galambban, lángok formájában. Sugalmaz, inspirál, vezet, átlendít, megtisztít és mindenek fölött szeretetbe burkol és szeretetté tesz!
Titok az epifánia, titok az Ő dicsőségének a megjelenése, de amint nyilvánvalóvá lesz a belőle fakadó, őt körülölelő dicsőség, átárad mindenre és mindenkire, aki hozzá kapcsolódik. Bár emlékezetes ez a minden körülötte lévő valóságot megszentelő viszfény, de a Lélek által tudja az ember, hogy amire, akire valóban emlékezni kell, az maga a Szentháromság Isten.
Sokfélék vagyunk, zenészek között élek, őket leginkább a hangok, a ritmus, az összhang, a rend világán keresztül érinti meg a transzcendens Isten. Egyik rokonomat gyermekként ki lehetett volna üldözni a világból a képek, festmények által, én viszont mindig is ámulattal csodáltam őket, különösen az ikonokat. Spirituális fejlődésem egy-egy sarkallatos pontján valahogy mindig elém kerül egyik másik, és hat az értelmemre, de erőteljesen érinti az értelmen túli, lelki valóságomat is, közölve velem Isten mindent felforgató határtalan szeretetét, melybe meghív engem is.
Ebben az adventben rám talált a karácsonyi ikon és nem eresztett. Olyan sok teológiai mélységet és magasságot hordoz, és mindezt egyszerre teszi. Bőséggel kitart ezeknek a végiggondolása, lelkemen való áteresztése az ünnepvárás teljes ideje alatt. Elgondolkodtat, tanít, megsimogat és felemel ahhoz az Istenhez, aki emberré lett, hogy az ember megnyerhesse az Istentől neki szánt örökséget, visszanyerje teremtett önmagát megváltása által.
Megváltó született, gyermekként fekszik a bölcsőben, ugyanakkor úgy is “olvasható” az ikonról, mint egy halotti lepelben fekvő személy. A legnagyobb öröm, hogy ember született a világra, és a legnagyobb fájdalom, hogy elhagyja ezt a világot, ami tulajdonképpeni tartalma Isten emberré lételének, itt van egyszerű, olykor egyes ikonokon naív módon, mégis a világ legkatartikusabb eseményét örökíti meg, vagy még inkább kelti életre a szemlélő lelkében. Azért lehet több, mint bármely más ábrazolás, mert a szándék, Isten epifániájának részesévé tenni az imádságos lélekkel szemlélőt, szent és Istennek kedves.
A barlang sötétsége jelképezi a mi emberlétünk kilátástalanságát, melyen évezredek alatt képtelenek voltunk változtatni. Az ikon fényforrása a gyermekké lett Isten. A belőle áradó fény világít meg és be mindenkit. Az Ő megvilágításában lehet rálátni mindenre, és új megvilágításban látni mindent: környezetet, kultúrát, kapcsolatokat és önmagunkat. A világ világossága beragyogja sötét barlangunkat és olyan városba vezet, ahol Ő maga lesz annak a városnak a világossága. Az előtte való megállás és leborulás után nem kell többé a magam csillogásával szenvednem, magamat fényesítenem és fényeznem, elég, ha a belőle áradó fény, dicsőségének fénye arcomról visszatükröződik mindazokra, akikkel együtt vagyok. Vágyom a vele való találkozásra akárhogyan is érkezzék felém!