A kávéautomata

Mese a zeneiskolai kávéautomatáról

Lássuk csak: csekkek, füzet, pékség, háziorvos… aztán egy kávé Borival a Mokkában. Ah! Az lesz a legjobb! Egy jó kapucsínó, ott a belső kis kerek asztalnál, ahová ülni szoktunk így keddenként mi, a két legjobb barátnő. Szuper a kávéjuk, na persze ilyet nem lehet itthon főzni a kotyogóssal, ehhez profi gép kell, bármilyen is az alapanyag. Na szóval, előbb elmegyek a postára a csekkekkel, aztán ha már ott vagyok, beugrom a papírírószerbe, Julcsinak kell egy ötvonalas füzet, el ne felejtsem, mert megnyúz a Zsuzsanéni, aztán, ja igen, az igazolás a háziorvostól Daninak, bele fog mindez férni? Oda kell érjek fél háromra a Mokkába – megígértem Borinak! Jajj, az lesz a legjobb! Lehet, hogy még a pékség is belefér előtte, hm…

Komolyan, nem hiszem el! Otthon maradt az a nyamvadék csekk…  SMS-em jött… jaj ne már, Bori nem ér rá, talán holnap, persze, az a hülye főnöke már megint, ugrott a kávé, egyedül mégsem ülök be a Mokkába, inkább iszom egyet a pékségben, igen az is egész jó… hm egy olyan sajtos croissant-nal, mint a múltkor.

Miért pont az ötvonalas hiányzik? Kockás, cicás, spirálos minden van, csak épp ötvonalas nincs, kicsinál a Zsuzsanéni! Majd a másikban megpróbálom!

Na ne! Banyek! Dani otthon hagyta a hegedűjét. Tutira otthon hagyta! Vagy mégsem?! Amikor kiléptünk az ajtón még nála volt. De a suliban már biztos nem! Óh Istenem! A kocsiban van a hátsó ülésen! 14.20! Francba az igazolással! Ha ügyi vagyok, még pont elcsípem a hegedűóráját! Ma semmi sem jön össze, na gyerünk már, mi lesz azzal a zölddel, menjünk már, legalább a hegedűóra legyen meg, Dani biztos számít rá, múltkor is ez volt.

Komolyan?! Már tíz perce elment? Bocsásson meg Kati néni, de olyan feledékeny ez a gyerek! Hogy hegedű nélkül elég nehéz hegedülni? Hát igen, de majd bepótoljuk, és még egyszer elnézést. Uhh, ez gáz volt! Égő! Még azt se tudtam, hogy ma kettőkor van órája nem félháromkor. Az múlt félévben volt, persze!

Nem, nem, nem bírom, elég volt!

Még csak pár hete állt ott, az előtér sarkában, épp a bejárattal szemben,  de aki oda járt, a Zenedébe, vagy ahogy a diákok mondták Zésuliba, vagyis a városi Zeneiskola közönsége, biztosan azt mondta volna, mindig is ott volt. Annyira hozzátarozott a helyhez, mint kottához a hangjegy, gitárhoz a húr, titihez a tá. Nélküle értelme se lett volna megállni itt, a bejárati porta és a folyosók közt félúton, de mivel itt volt, hát sokan megálltak. Ki egy „holland rövidre”, ki meg „olasz kapucsínóra”, a kisebbek forró csokit meg holland kakaót ittak. Hamarosan került mellé szék is, meg egy kis asztalka, a falra faliújság, így sosem volt egyedül,  hamar megbarátkozott a kollégákkal. De legjobban azért mégiscsak a vendégeit szerette. A vézna, valószerűtlenül hosszú ujjú brácsatanárt, a szüntelen traccsoló ötvenes hölgyeket a titkárságról, cuki-copfos kislányokat, ahogy a kottáikat szorongatják, és még azt a nyegle kamaszt is, aki legutóbb kijelentette a haverjának „tökmindegy mit rendelsz, öreg, ugyanabból a marék barna porból keveri mindegyiket, láttam, amikor feltöltik.” Az igazat megvallva, ez így is volt. De jobban belegondolva mégsem. A por tényleg ugyanaz volt, az ital, amit kaptak tőle, mégis más és más. Csak ő tudta a titkát. Ahogy annak is, hogy a rajta lévő kedves kávézó szőke poszterlány – néha egészen elhitte, ő az valójában – hogyan tud mindenkire másképp mosolyogni. A pelyhedző állú tinédzserre kacéran, a nagylányra cinkosan, a fáradt tanerőkre együttérzőn, a vizsgára sietőkre biztatóan, a pletykázó hölgyekre meg úgy, mint aki épp súgni akar valamit!

Az ajándékozó bővelkedik,
és aki mást felüdít, maga is felüdül. (Péld 11,25)

Egyből megsajnálta! Roppant gondterhelt lehet az – gondolta – aki úgy siet, hogy a szemébe se néz! Aztán, ahogy jött visszafele – gyanúsan rövid időn belül, de már jóval lassabb léptekkel –, tudta,  mindenképp segítenie kell, és épp neki kell segítenie. Ahogy az emberek ujja a gombjaihoz ért, igen, abból az érintésből mindent kiolvasott. Na jó, nem mindent, de annyit mindenképp, hogy milyen kávét is főzzön nekik!  Most ideért, ránézett. Ő vissza. Békésen, vidáman, amolyan „afelhőkfölöttmindigkékazég” mosollyal, és várta az érintést, koncentrált – de nem jött.

Nincs nálam apró, csak egy húszas, és abból nem lesz kávé… tudhattam volna! Balek vagyok! Lúzer, ahogy a nagylányom mondaná…!

A kávéautomata gondolkodott egy darabig, aztán olyat tett, amit még soha. Olyat, amiből bizony még baja is származhat, ha nem vigyáz: szerelőhöz, vagy szervízbe viszik. Egy belső csappantyút átfordított és visszagurított egy érmét. Csörömpölve érkezett a padlóra.

Egy százas! Hm, épp egy kapucsínóra való! – és aznap először: elmosolyodott Ő is.

Szabó Csoma illuszrációja