A küldött – képmeditáció

Képmeditáció Van Gogh Vörös szőlőhegy című képe nyomán

Anya, nézd, mit csináltam! – fut a kisgyerek az anyukájához, maszatos kezében a frissen elkészült rajzzal, festménnyel, alkotással… Valahogy így futottak évszázadokon keresztül neves és névtelen, tehetséges és középszerű művészek az anyaszentegyházhoz, egy-egy dicséretért, jóváhagyásért, megrendelésért, elismerésért. És persze voltak Anyának jól nevelt és határokat feszegető, csendes-dolgos meg csínytevő fiai, de mind otthon, a szoknyája körül lebzseltek, tőle kaptak enni, ő dicsérte, vagy dorgálta őket. Aztán jött a reformáció és minden megváltozott. Mint a válófélben lévő szülők gyermekeinek, úgy kellett felnőniük egy-kettőre. És ez a kényszerű felnőtté válás nem volt épp fájdalommentes. A reformált egyház, szigorú apaként tessékelte ki a kor művészeit a szülői ház fészkéből: Isten házában nincs helye gyerekes álomképeknek és színes mesekönyv illusztrációknak. A falakat fehérre meszelte. Illene végre megtanulni olvasni, gondolkodni, cselekedni, ahogy felnőtthöz illik! Tessék saját lábra állni!

Azóta a művészek magányosan kénytelenek járni az istenkeresők nehéz útját.

Évszázadokkal később, nem ilyen átvitt értelemben, hanem nagyon is valóságos, fájdalmas-személyes módon, de valami hasonlót élhetett át az ifjú Vincent is, az önjelölt festőművész, lelkészgyerek is, mikor édesapja, annyi hányattatott év és megpróbáltatás után végleg megvonta tőle anyagi támogatását. Pedig ő megpróbálta! Miközben a festői pálya mindig is vonzotta, huszonévesen mégis beiratkozott a teológiára – és nem (csupán) atyai nyomásra. Erős elhívást érzett, hogy közösséget vállalva a kor szegényeivel, misszionáriusként induljon el a szegény bányászfalukba hirdetni az evangéliumot. Mégsem lett belőle lelkész. Isten másféle utat jelölt ki számára. Még nehezebbet. A szenvedő művész-prófétáét. És ő vállalta: végigküzdötte, végigszenvedte. Végletesen, szenvedélyesen, őrület határán tántorogva, de mindig hűen ahhoz, látáshoz, látomáshoz, amit rábízott a Lélek.

A Vörös szőlőhegy című képét 1888-ban, két évvel tragikus halála előtt festette. Minden rajta és benne van, ami a festő, akkorra már kiforrott stílusára jellemző: szálkás ecsetvonások, intenzív vibráló színek, a kompozíciót felépítő tipikus motívumok: a Föld, és a föld népe, a lángoló lombú fák, tündöklő égbolt a napkoronggal. Miről árulkodik, miről szól? Hogyan jelenik meg benne a festő hite, hitvallása: emberről, Istenről, tőle kapott küldetésről, munkáról, sorsról és annak jutalmáról?

,,Volt egy gazda, aki szőlőt ültetett, kerítéssel vette körül, borsajtót készített, és őrtornyot épített benne, azután bérbe adta munkásoknak, és idegenbe távozott. 34Amikor elérkezett a szüret ideje, elküldte szolgáit a munkásokhoz, hogy vegyék át a neki járó termést. 35A munkások megfogták szolgáit, és kit megvertek, kit megöltek, kit pedig megköveztek közülük. 36Aztán ismét küldött szolgákat, többet, mint először, de ugyanígy bántak azokkal is. 37Utoljára pedig fiát küldte el hozzájuk, mert úgy gondolta: A fiamat meg fogják becsülni.” (Mt 21,33-37)

Alkonyodik. Vagyis inkább csak közeledik az alkony órája, mert még javában fent van a Nap, és az egész napos robotba belefáradt munkások számára mintha még forróbban izzana, mint délben. Az enyhet adó árnyék hűsítő, azúr szalagja, mint valami távoli ígéret, csak a messzi horizonton vibrál délibábként.  A munka utolsó, legnehezebb, fáradságos-izzadságos órái ezek. Nehezül a lépés, egy-egy hajlításba beleroppan a derék, a szorításba belesajdul a marok. Kinek-kinek épp mi, de fáj már mindenkinek ez-az, itt-ott.  A munkát kísérő ének és a beszélgetés szavai már rég foszlányokká szakadtak, elenyésztek, mindenki a saját világába-magányába merülve dolgozik némán és gépiesen. A szőlősorok vörösbe boruló lombja, mint kavargó, örvénylő tenger nyeli el az alakokat.

Van Gogh ifjúkora óta érdeklődött, sőt vonzódott hazája egyszerű, szegény földműveseihez, fáradhatatlanul festette őket. Együtt érzett kiszolgáltatottságukkal, szenvedéseikkel, nélkülözésükkel, de megérzett valamit abból az erőből és egységből is, ami a Teremtés kegyetlen mégis életadó rendjéhez kötötte őket. Az erőhöz, ami egyszerre volt letaglózóan hatalmas és lenyűgözően csodálatos! Akárcsak azok a nyers és vad színek, és szenvedélyes ecsetvonások, amik Van Goghra oly jellemzőek, aranyló, dicsőséges sárgák, lángoló narancsok, izzó vörösek, mélységes kékek, haragos zöldek, és az az azúr, ami mintha nem is ebből a világból ragyogna át.  Ezek a színek nem egyszerűen felerősítik, ,kihangosítják” egy külső látvány olykor megkapó-varázslatos árnyalatait, ahogy azt az impresszionisták teszik, Van Gogh-nál a színek önálló életet élnek. Önmagukban önálló életet élnének, jelentésük, küldetésük lenne, és itt, ebben a vörösen hullámzó kavargó masszában, mintha minden nyers, ösztön-lényük mélyéről feltörő zabolátlan vadságukat szabadon engednék! És egyszerre kigyullad ez a szőlőhegy, lángra kapnak a lombok, venyigék! Az alakok, mintha csak máglyára vetett elkárhozó bűnösök lennének benne. Vonagló, üszökké égő emberek.

Őrült, napszúrásos vízió? Vagy intő, prófétai látomás? A bibliai példázatban, akárcsak a képen, a szőlőhegy, a ránk mért emberi sors színtere. Keserves, izzadságos, munka lenne csupán, melyet átokként kapott a paradicsomból száműzött Ember? Élethosszig viselt ítélet? Az, ha nem több, mint mindennapi robot, magunknak kuporgatott szűkös megélhetés.

De a festő tágabb perspektívát enged látni! A szőlő háborgó vörösét határozott kontúrokkal szegélyezi, ahogy az Úr is határt szab a munkának, határt megpróbáltatásnak, fájdalomnak szenvedésnek, határt földi életünk idejének. Sőt még ennél is többet tesz: egészen átkeretezi azt, értelemmel és céllal koronázza. Hogy életünket és munkánkat, ahogy a példázatbeli bérlők a szőlőt, Tőle kapott mandátumként, sorsunkat Tőle kapott küldetésként, megbízásként fogadjuk el.

Lépjünk hát egyet hátra, és tekintsünk a képre nagyobb távlatból, lássuk meg az egészet!

A Föld fölött, először is ott az Ég, mely szokatlanul szűk sávba szorult ugyan, de önmagán túláradó aranya átmossa az alatta húzódó szántóföld színeit, egybe olvasztja kontrasztos kavargó színeit, egyenessé simítja görcsös vonalait. Az Atya, mindent átfogó, mindent számon tartó gondviselése ez, mely kezünk munkáját, ha érdemes rá, országába emeli.

Azután ott a kép szélén húzódó fasor, amiről már említést tettünk. Kékje-zöldje épp a föld narancsos-sárgájára válaszol és egyben a felső égi sáv folytatása, komplementere is. Ha az Atya jelenlétét szimbolizáló Napkorong az anyagot, az anyagi valóságot formálja újjá, akkor Lélek zöldje-azúrkékje az emberi lélekben talál tükörre… Mert Ő maga a vigasztaló, enyhet-árnyat adó, és a reményt közvetítő Lélek.

Végül a túloldalt, a Föld mellett út szalad, ami finom ívben viszi tovább a tekintetünket, nem csupán azúr horizont felé, hanem a helyre, ahol a Napot lenyugodni sejtjük. Rajta rejtélyes, magányos alak. Tán egy hazatérni induló munkás, vagy útszéli csavargó… Esetleg a festő volna? Vagy a Fiú az, és az út, ez az Út, nem csupán por, és kő, nem csupán dűlő, hanem az az Út, ami, aki számunkra az Igazság és Élet? A Fiú, aki a Gazda megbízásából a szőlőmunkásokhoz küldetett, épp most érkezik! Aki tudja, és mutatja, mutatná az utat haza, az Atya házába…

Felnéznek-e a lehajtott fejek, kiegyenesednek-e a földre görnyedő hátak, kilát-e valaki a tőkék sűrű sora közül?

És ha igen, vajon, hogy fogadják a Küldöttet?

Ismerjük a folytatást. A kegyetlen-valóságosat. Hogy a fiúnak el kell vesznie.

De ismerünk egy másik történetet is, amiben az elveszett megtaláltatik!

A festmény keletkezése után két évvel a festőt, akit akkor már mindenki bolondnak tart, egy búzaföldön, munka (alkotás) közben, tévedésből találat éri. Két suhanc fiú a tettes. Vincent a lőtt sebbel hazabotorkál. Amikor a csendőrök kérdezik az esetről, azt mondja öngyilkossági kísérlet volt, hogy a fiúkat ne érje vád. A mindössze 37 éves, súlyos epilepsziával küzdő, magányos, festő két nappal később belehal a sérüléseibe.