Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik? (2Kor 3,16)
Vajon mi történne akkor, ha úgy tudnánk tekinteni a saját testünkre, mint egy templomra? Mint egy szentélyre, amit óvni kell. Amivel nem lehet mindent megtenni. Amihez nem lehet csak úgy hozzáérni, használni, hanem csak érzéssel, szeretettel, gondoskodással, törődéssel viszonyulni. Vajon mi történne, ha tudnánk ilyen gyengédek lenni önmagunkhoz? Odafigyelni testünk jelzéseire, minden apró rezdülésére. Érezni, ha valahol fáj. Pihenni, ha elfáradtunk.
Vajon tudjuk magunkat így szeretni?
És ha így szeretnénk önmagunkat, az lehet, hogy kihatna a kapcsolatainkra is? Arra, ahogyan másokhoz közeledünk, ahogy törődünk velük? És a hivatásunkra? Az életünk minőségére?
Tedd fel magadnak a kérdést: Mi az, amit ma megteszel magadért, a testedért, a Lélek templomáért? Hogyan gondoskodsz ma róla? El tudod-e fogadni, ha fáradt, ha megviselt, ha beteg? Tudsz-e rá úgy tekinteni, mint egy szentélyre? Amit őrizni kell. Amire vigyázni kell. Ami minden törődést megérdemel, mert valami különleges hordozója: az életedé. Tudsz-e magadra így tekinteni?
És ha nem, vajon miért nem? Mi az, ami gátol, mi az, ami akadályoz ebben? És vajon miért nem vagyunk elégedettek a testünkkel, ha Isten elégedett vele?
Imádkozz ma így: Uram! Add, hogy testemre templomként tekintsek, mint a te Lelked templomára! Mint egy szentélyre!
Engedd, hogy Isten testestül-lelkestül szeressen téged!
(A fenti írás megjelent a Dominiák Zsolt: Értékes vagy! Isten szeretetében meggyökerezve kötetben.)