Mitől romlott el, sértődött meg, mondta be az unalmast? – Nem értették.
Eddig úgy nyitott és zárt, pittyent vagy csöngetett gyorsan, pontosan, megbízhatóan, hogy észre se vette senki! Maximális diszkrécióval, figyelmes előzékenységgel. Annyi bizalmas információ, ujjlenyomat, és kapukód birtokában ezekre szüksége is volt. Ismerte mindet, és ismerte a tulajdonosukat is. Jobban, mint gondolnátok, vagy gondolta bárki is a társasház kapuja előtt összeverődő, egyre türelmetlenebb lakóközösség tagjai közül.
– Nem hiszem el! Mi baja? Miért nem enged be? És miért pont most !? – csattant fel egyikük ingerülten, hogy aztán mindenki másképp folytassa :
– amikor fél órája vár a Julcsi!
– amikor pár perce elkezdődött a meccs a TV-ben ?!
– amikor majd leszakad a kezem a szatyroktól, s lassan kiolvad a mirelit?!
– amikor két percem van rá, hogy összekapjam a cuccomat, és elinduljak az edzésre?!
Robi, az egy per B-ből három próbálkozás után feladta. Úgy látszik a 02* 0321 ma nem nyerő, és inkább a telóján pötyögött tovább, hogy elérje Julcsit.
Aztán Laca próbálkozott. Őt várta az edzőcipő, meg az izompóló a négy per A-ban. Újra és újra benyomta a maga négy számjegyét, amit néhány perc után az egész lépcsőház megjegyzett, mert Laca, diszlexiás révén, nem csupán pötyögte, de mondta is:
– Negyvenegy – ez a lakásszám – csillag – nullanyolc – tizenhét. És várt. De nem történt semmi. Néma csönd. A kapu zárva. Most újból: 41 – csillag – 08 17.
Az ötödik próbálkozás után, és nagyjából az első félidő tizenharmadik percében, ha jól számolt, Béci bá’ arrébb hessintette az ifjút:
– Hagyjad Lacikám, majd az enyémmel bejutunk! – dörmögte. Kovács Béla, 63 éves, trolibuszvezető a másodikról, és majd el feledem, 63 éve Újpest drukker. Ő jóval akkurátusabban kezelte a gombokat, mint a mai felületes ifjúság. Lassan és alaposan dolgozott, mindegyik számnak külön hangsúlyt adva. Mint amikor egy neveletlen kisiskolásnak magyarázod a KRESZ-szabályokat: 2-3-*-0-2-2-8. De az eredmény ugyanaz: semmi.
– Várj csak, Béla! – szólalt meg Erzsi néni, és végre letette kezéből a csöpögő bevásárló szatyrokat – Az én kódomban nincsen nullás, hátha az a hibás!
Erzsi néni könyvelő volt. Jó megfigyelő. Egyszerre mindenki rácsodálkozott, milyen okos ez az Erzsi néni, a végén még igaza lesz! Túl sokat nyomkodták a nullást, hát beragadt, logikus… Újult reményekkel várták hát az új kódot:
12 * 12 24 – De az eredmény – bár a kódból hiányzott, – újra nulla. A kapunyitó nem engedett. Se ki, se be. Még jó, hogy az újabb kudarcot nem volt idő lereagálni, mert egy új hang szólalt meg hátulról:
– Erzsi néni karácsonykor született? – Bogi volt az, a magasföldszinten lakó mindig rohanó elvált Kriszti 12 éves lánya.
No, ezt a csavart már nem csak a diszlexiás Laca, de a többiek, az IQ-jára oly büszke Robi, és heti totótippeket kívülről fújó Béci bá sem értette:
– Hogy jön ide a Karácsony, Kiscsillagom? – kérdezte Béci bá, nyugalmat erőltetve magára.
– Hát úgy, – kerekítette a szemét a kislány, mintha ezt mindenki tudhatná – hogy 1224 – december huszonnégy, vagyis Karácsony! Mindenki a születési dátumát adja meg kódnak, nem?
– Valóban, engem az angyalok hoztak! – mosolyodott el Erzsi néni – A karácsonyfa alá helyeztek! Tényleg aznap születtem! – de mielőtt bárki kedves gyerekkori emlékek közé ringatta volna magát a neves nap kapcsán, Robi rántotta őket vissza a bosszantó jelenbe.
– Ideje kihívni a szerelőt! – azzal lerakta Julcsit, és felnézve a telójából még hozzátette – tudja valaki a számát?
– Ádi bácsi biztosan! – vágta rá Bogi. – Ő mindenkinek tudja a számát! Épp hozzá megyek. És már biztosan nagyon vár, mert épp ma van a szülinapja!
Váratlanul csönd lett. Az információ mindenkit hidegzuhanyként ért. Ádám bá’t mindenki ismerte. Egyedül élt a magasföldszinti lakásban, illetve, ha lehet ilyet mondani, a szomszédok voltak a családja. Ő volt a ház szíve-lelke. Mindenről és mindenkiről tudott. Gondját viselte a lépcsőház minden növényének, vigyázott a szomszéd gyerekére, ellapátolta hajnalban a friss havat a kapu elől, megszerelte bárki csöpögő csapját, lerobbant mosógépet. És igen, ha esetleg mégsem, hát tudta kit kell hívni.
A látszólag eseménytelen másodpercnyi csönd alatt rengeteg minden történt:
Erzsi néninek eszébe jutott, amikor Ádám, – igen, egyedül ő – felköszöntötte névnapján egy csodaszép csokorral. Robinak egy gyerekkori emlék villant be, egy szánkóról, amit csak neki, szedett elő a pincéből, annak a csodaszámba menő havazásnak a másnapján. Béci bá is elérzékenyült egy pillanatra. Együtt nézték a BL döntőt, pedig Ádámot nem igazán érdekelte a foci, de amikor megtudta, hogy lerobbant a tévéje, hát meghívta magához. Lacának egy régi irodalom házi jutott eszébe, beadandó fogalmazás, Ádám bá segített benne, az egyetlen ötöse magyarból 8 év alatt… És most mindannyian elfeledkeztek a szülinapjáról…
Hát, ha az Ő kódjával se megyünk be, akkor senkijével! – próbált viccelődni Béci bá, de Bogi nem vette viccnek, már nyomta is a lakásszámot: 01 – csillag – majd utána a mai, pirosbetűs szülinapi dátumot – 05-21 !
És lássatok csodát, a kaputelefon engedelmesen felbúgott, és az ajtó kinyílt. És ha egy nem elég, hát lássatok még egyet: ahelyett, hogy mindenki rohant volna tovább, edzésre, meccsetnézni, megtömni a fagyaszót, a 01-es lakás előtt találták magukat.
Erzsi előhalászott egy olvadozó jégkrémet tortának a mirelitek közül! Laca előbányászta a farzsebéből az öngyújtót, Robi lehívta Julcsit, aztán együtt kiguglizták a netről a szülinapos kedvenc számát a jutúbról, Béci bá meg jól megköszörülte az ultrák közt edzett hangját, hogy amikor Ádám kinyitja az ajtót, együtt zenghessék neki:
Újra itt van, újra itt van a nagy csapat!
“Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy szeretitek egymást” Jn 13,35