Emlékezetesek számomra azok a pillanatok, amikor egészen világosan, tisztán értettem Isten hívását. Maradandó, életformáló találkozásokká váltak. Nemrég egy ilyen hívásban volt részem.
Az érkező e-mailjeim között egy meghívó várt rám egy három napos imádásgos elvonulásra lelkipásztorok számára, Piliscsabára, a Gyökössy Intézet szervezésében. Korábban is kaptam már hasonlót, de – annak ellenére, hogy akkor is vonzó volt az ötlet – a sok elfoglaltságom mellett elérhetetlennek tűnt, nem is mozdultam rá. Most egészen más volt a helyzet. Nem lett időközben kevesebb a feladatom, de a meghívón nekem szóltak Jézus szavai:
„Gyertek velem, csak ti magatok egy puszta helyre, és pihenjetek meg egy kissé!” (Mk 6,31)
Vágytam letenni mindent, és Vele lenni. Imádságos elvonulás, három nap internet és telefon nélkül, csendben, elhelyezés egyágyas szobákban, ráadásul a Pilis tövében: mindennek már a gondolata is jól esett a lelkemnek! Még aznap jelentkeztem, elutaltam a részvételi díjat, nehogy lemaradjak a lehetőségről.
A szervezők előzetesen megírták: a csenden és a keretek megteremtésén kívül a többit a Szentlélekre bízzák … Tudtam, hogy akkor igazán jó kezekben lesz az a néhány nap. Csak az elmúlt évem lelki útjának alakulása is annak a bizonysága volt, hogy érdemes Rá hagyatkoznom mindenben (alap életfeladatommá vált ezt megélni). Nála megvannak a válaszok a kérdéseimre, és egyben Ő az út is. Arra ekkor még nem gondoltam – ami a három nap végére egyre világosabban látszott –, hogy bármennyire is spontánnak tűnt minden, Isten által minden apró részletre kiterjedő, mérnöki pontossággal előre megtervezett lelki út áll előttem!
Az indulást gondos szervezés előzte meg, biztosítanom kellett, hogy amíg nem leszek elérhető, itthon is, a gyülekezetben is minden rendben menjen.
A megérkezés után az első találkozásnál szembesültem azzal, hogy a szervezők a csendet sokkal komolyabban gondolták, mint én: nemcsak amolyan megszokott csendesnapi csendességre készültek, hanem – a telefon és az internet kikapcsolásán túl – tényleg teljes csendre hívtak meg minket: naponta egy beszélgetés a lelki vezetőnkkel és egy esti megosztó kör, ezen kívül semmi több, egymással még szemkontaktus sem …
Ezzel kezdődtek el a meglepetések. A piliscsabai szálláson a „Hóreb” nevű házban kaptam egy kis szobát. A Hóreben? Mint Illés? (1Királyok 19). Egészen más értelmet nyert az a néhány kovászos házi cipó is, amelyet egy ismerősömtől kaptam ajándékba, akihez az odafelé vezető úton betértem. Az Úr jókedvében gondolt rám: a kis barlangomban a Hóreben, a táskámban egy angyaltól kapott útravalóval, csendben figyelve Rá!
Közel volt a gyönyörű őszi erdő, a „hegyeim”, ahol mindennél intenzívebben szoktam érezni Isten jelenlétét. Az imádságos feladatokat zarándok módon a hegyeket járva oldottam meg. Gyakoroltam a teljes csend új közegét, az odafigyelést azokra a dolgokra, amelyek mellett eddig elsiklottam. Jártam völgyekben és magaslatokon, láttam meseszép tarka, színes erdőt, a fagyott fű között megbújó harangvirágot, amely dacolt az ősszel, a faggyal. Jártam ködfelhőben, szemerkélő esőben, gyönyörködtem a felhők fölötti kilátásban egy kilátón fagyasztó szélben. Ott volt előttem a mélység és a magasság a maga fizikai csodás valóságában, és a kettő bejárásának jól eső fizikai fáradsága.
Ennél csak a lelki mélység és magasság, Isten mélysége és magassága volt izgalmasabb, amely – ahogy a lelkem is megszokta a csendet – egyre színesebben és egyre hallhatóbban kezdett el beszélni hozzám. A napokon keresztül történő csendben (merthogy a csend valójában történik, a csend nemcsak a „semmi”, amitől félünk és leginkább elkerülni szeretnénk) elkezdett kinyílni előttem Isten világa.
Minden, ami körülvett az útjaim során, elkezdte másik arcát mutatni – a gesztenyefa fagyott levelétől kezdve az utcán babakocsit toló kismamákon át az alig pislákoló utcai világításban este hazaérkező párok megérkezésének meghitt pillanatáig.
Nem is olyan a világ, mint amilyennek láttam! Minden, amivel találkoztam, amit érzékeltem, amiben gyönyörködtem, az Istennel való beszélgetésem megerősítő bizonyságává vált. Nagyon megragadott, megindított: rend volt az egészben! Amit olvastam, ami gondolatot hallottunk napindítónak a szótlan reggelink alatt és minden apró részlet: ahol jártam, amivel találkoztam, harmóniában állt egymással. Mint a zenében! Gyönyörű volt így belecsöppenni és benne lenni Isten igazi világában! Ezek után egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy Péter, Jakab és János nem akartak lemenni a megdicsőülés hegyéről…
Két nap csend kellett, hogy rájöjjek: itt nemcsak én szemlélek (próbáltam nagyon figyelni Istenre), hanem az Úr szemlél engem! Megrendítő mélységével jött közel hozzám Isten figyelmének, személyes törődésének a valósága! Az útjaim során Isten megajándékozott a jelenlététnek könnyed, szeretetteljes, görcsöktől mentes felszabadult békességével és egészen megrendítő örömével!
Jó volt ott lenni! De hogy vigyem haza ezt a csendet a hangos, pörgős, feladatokkal, néha nevetéssel, néha gondokkal teli életembe? Isten ezt is megmutatta, és ezzel ismét nagyon meglepett!
Az utolsó nap délután több időm volt, gondoltam, kirándulok egy „rendeset”, egy jó nagyot. Lendületes, szenvedélyes tempóban mentem, úgy, ahogy szinte kifulladásig menni szeretek. Közben figyeltem arra, hogy állandóan nyitva legyen a lelkem Isten felé: ott legyen a gondolataimban, miközben az engem körülvevő ezer csodában gyönyörködöm. Nagyon szerettem volna ezen az úton újra átélni, még mélyebben megélni azokat a mélységeket és magasságokat, amelyekben addig részem volt.
A hegygerinceken kerültem körbe Piliscsabát, úgy 15 kilométer lehetett az út. Gyönyörű volt! Fent határozottan vad csúcsokon, pengeszerű hegygerincek fenyveseiben kanyargott a keskeny út. Lent a völgyekben kontrasztként visszhangzott az élet harsogó zaja, az autóutak dübörgése.
Én pedig ott jártam a kettő között. Csodaszép pihenőhelyek kísérték az utam, lankás ligetekben és a hegygerinceken is végig helyes kis padokkal, hogy leülve is lehessen gyönyörködni a páratlan kilátásban. Tartottam a tempót – sötétedésre szerettem volna lakott területre érni, hogy ne ismeretlen erdőben érjen az este. Mindeközben végig próbáltam figyelni Istenre a sok csoda között, amely körülvett.
Már szürkület volt, amikor egy rétre érkeztem, egy oszlopon láttam a nevét is: „Szent Ferenc tisztás”, alatta Ferenc imádsága, hogy az arra járó vándorok lelki útját is az kísérje. Miért pont ide kellett érnem? – Mosolyogtam: az előző napon beszélgettünk a lelki vezetőmmel éppen Ferenc lelkiségéről, mivelhogy rokonlélek vagyok vele. Gyermekkoromtól kezdve nagyon közel éreztem magamhoz azt, ahogy őszinte gyermeki módon tudott rácsodálkozni Isten világára és Istenre.
Mire besötétedett, az erdő szélén a hegyekről leereszkedve egy kápolnához értem, kereszt, és egy kálvária volt alatta. Ráláttam az alattam elterülő városra: ott találkozott a mélység és a magasság a számomra, a Krisztus keresztjénél! Valahogy így láthatja Isten föntről a világot? Fönt csend, lent az élet dübörgése, amely három nap hallgatás után már bántotta a fülemet és a lelkemet is. Isten magassága és a vele való találkozás mélysége, a jelenlétének valósága ott volt a keresztnél! Bár reformátusként nem szoktam kálváriát járni, de lélekben mégis a kereszthez érkeztem meg, sőt Krisztus érkezett meg hozzám! A kereszthez értem, és tudtam, hogy onnan is kell tovább indulnom, Vele: ez a lelki utam!
Isten jelenlétének egészen mély megtapasztalásával ereszkedtem le a hegyről a gondosan kiépített szerpentinen a sötétségbe burkolózott külváros néptelen pereméig.
Az utam utolsó órája már a városon vezetett keresztül. Miközben már a kisváros esti sötét utcáit róttam a munkából hazaérkező emberek színes társaságában, nyugtalanító érzés erősödött meg bennem egyre jobban. Hiányérzetem volt. Valamit nem jól csináltam. Próbáltam Istennel lenni végig. A megszámlálhatatlan gyönyörű csoda, amit láttam és le is kötötte a figyelmem, valamint a komoly túratempó, amit diktáltam magamnak, nem engedett elmélyülni úgy, ahogy vágytam volna rá. Mindig tovább vezette a figyelmemet a következő szépség. Idő sem volt elég, vissza is kellett érnem. Az utolsó kilométereken, ahogy a sötét utcákon közeledtem a „Hóreb” felé, hasított belém a felismerés, hogy mi hiányzott: a PADOK! Amerre jártam, végig padok voltak az út mentén, szebbnél szebb helyeken. Gyönyörűek voltak a saját történetükkel: láttam egészen újakat, és vagy százéveseket is, amelyek akkor kerülhettek oda, amikor még a felnövekvő erdő nem fedte el a kilátást. Még a hívogatásukat is hallottam! Néhányat még le is fényképeztem: de nem ültem le egyikre sem egy kivételével.
A pad annak kell, aki fáradt. Én meg jól bírom! Meg menni is KELL! A padokon ülve eltöltött idő, imádság, csend, hallgatás hiányzott! Isten végig előkészítette az egész utamat, nem véletlenül jártam arra, amerre jártam. Végig ott voltak a padok: a hallgatás, a csend, a megállás lehetőségei, én pedig nem éltem vele.
Ez a kirándulás az egész életemet leképezte. Tényleg ilyen vagyok. Lendülettel megyek, gyönyörködöm, hálás vagyok Istennek, igyekszem mindig rá is figyelni, csak nem állok meg ott, és nem hallgatok, ahol kellene, ahol Ő erre a lehetőséget előkészítette. Más tempót diktálok magamnak.
Megértettem, hogy a padok, a lelki padok, a megállások segítenének Isten mélységeit felismerni, meglátva a saját életem mélységeit is, és adnak bepillantást abba a magasságba, ahonnan csodálatosan ráláthatunk a világra! A padok segítenek találkozni Istennel, mert nem egyedül ülünk ott!
Csak mosolyogtam magamon, és örültem Isten határtalan szeretetének! Eltűnt a hiányérzetem: mégis volt értelme végig rohannom ezt a távot: most legalább már látom a lényeget. Megkaptam a választ! Nem az élet rohan el mellettem. Én rohanok el az ÉLET mellett! Az ott van, csak nem állok meg, és nem ülök le a padokra…
Este, a vacsora és az áhítat után még egy próbát tettem: elmentem SÉTÁLNI és PADOT keresni a kisváros óriási fákkal szegélyezett sötét kis utcáira.
Már nem rohantam. Lassan mentem. Ráláttam az ÉLETRE, de már másképpen. Ráláttam mások életére is, a derengő fényben gyalogló emberek meghitt hazaérkezésére, ráláttam a beszédes csendre. Néztem így a világot, közben egy falevelet is, és egyszer csak megjelent előttem a múltja, a jövője, az élet teljessége. Megragadóan új érzés volt, alig tudom megfogalmazni: mintha az idő elkezdett volna feloldódni. Mintha így ismerne engem is az Isten …
Aztán váratlanul találtam egy PADOT az út szélén az árokban! Öreg, repedezett, ácsolt, kopott fapad volt. Vagy száz éve biztos ott volt már, még akkor készíthették, amikor az út sokkal alacsonyabban volt a jelenleginél: csak később lett árok a régi útszintből. Bizonyára nem véletlenül felejtették ott a mögötte épült új ház tulajdonosai. Tudtak valamit!
Nagyon jól esett végre leülnöm egy PADRA. Nem voltam egyedül. Ez lehet a lelki szegények boldogsága…
Azóta keresem a padokat. Keresem a hétköznapokban, amikor a családommal lehetek. A pillanatokat, amelyeket Isten elkészített, amikor hallgathatok, meghallgathatom a szeretteimet, és jelen lehetek. Keresem a szolgálatomban, hogy tudjam, mit bíz rám az Úr, és mi az, amit csak én akarok minél gyorsabban és jobban megvalósítani.
Most is éppen egy ilyen lelki padon ülök a bakonyi házunk szobájában mélység és magasság között. Bent pattog a tűz a kályhában, érzem a melegét. Nézem, ahogy az utolsó vörösen izzó fahasáb is lassan hamuvá porlad. Kint fújja a jeges szél a fűszálak maradványait a gyümölcsfáim alatt a pince tetején. Lassan rám esteledik. Nem vagyok egyedül. Valaki (nagy V-vel!) itt ül mellettem.
Én pedig örülök! Örülök Isten átölelő jelenlétének, az életnek, ami mellett most már talán nem fogok elrohanni!
fotók: Wágnes Tamás és Pexels