A permanens halálfélelem megfakulása

 A  második félidőben  már látható a kijelzőn a  meccs vége, már feltűnik a képernyőn az utolsó visszaszámlálás és a meccs állása… Ez általában sürgetően, nyugtalanítóan hat a játékosokra. Furcsa módon a saját életem ötvenedik évén túl, azzal együtt is, hogy talán nem száz évvel számolhatok, hanem csak mondjuk ötvenkettővel, mégis ez a sürgető érzés egyedül maradt: a nyugtalanság és a permanens halálfélelem eltűntek. Ennek az útnak a tapasztalatairól szól ez az írás. 

A halálfélelem számomra is megkerülhetetlen tapasztalat volt. Mondhatom, hogy a halál folyamatosan érzékeltette jelenlétét. Memento mori (Emlékezz a halálra). Ha egy kisgyermek elől elrejtik a családi halottakat, kórházba, szótlanságba, temetésre el nem vivésbe, akkor is tudja a gyermek, hogy a halál (itt) van: Csirkét vág le a nagymama. Esős délután a gyermek kinyitja a paleontológiai könyvet vagy Hieronymus Bosch festményeiről szóló albumot és látja a csontvázakat. ,,Vajon én is leszek majd csontváz egy múzeumi vitrinben? Akik akkor néznek, tudják-e hogy ki voltam? Én tudni fogom-e csontvázként, hogy néznek? Ha nem tudom, milyen lesz az a nem tudás? Mély tehetetlen álom, amiből nincs felébredés miközben mellettem zajlik az élet és mindenből kimaradok?” – gondolja a gyermek. 

Autónk nem volt, ezért szinte mindenhova kerékpárral mentem, mert nem szerettem várni a buszra. Egyszer előttem egy teherautó beleszaladt a kerítésbe és a betonkerítés rádőlt egy férfire, akinek a koponyája ott robbant szét pár méterre előttem. Álltam a biciklivel a vér és velő előtt pár méterre, mert a napsütéses élet felett a halál árnyéka átrepült egy pillanat alatt. A halál akkor két méterre és két másodperce repült el mellettem. Az ilyen tapasztalatok sora a festményekről, könyvekről, levágott állatokról, megúszott balesetekről  mindig ébren tartotta bennem a halandóság tudatát gyermekkoromtól kezdve. 

Hit és a kétely

Amikor hívő lettem akkor se múlt el a halálfélelem tartósan. A hit és kétely együtt adta a hitet. A református teológia a hit egyik elemének írja le a biztos ismeretet (“certa notitia”). Azonban minél többet tudunk, annál több a kérdés is, és a hitbizalom növekedése nem arányos a hitismeret növekedésével. Tudás és kétely kergetőztek egymással. Örömmel olvastam Jonathan Edwardtól, hogy ha az előtte levő hegyek mind izzó szénből lennének, akkor is vállalná, hogy mindet megmássza, ha a kételyt elhagyhatná ezáltal. Elvileg a keresztyén hit tartalmilag alkalmas a halálfélelem elhagyására. Pál ezt írja: ,,vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak” (Fil1, 23-24). De a keresztyén hit elsőrenden egy kapcsolódás, amelyben az amputált végtag visszavarrás után próbálja újra megkeresni az életet, helyreállítani a keringést, ingerület átvitelt, mozgást és csak másodrenden a problémáink megoldása. A hit elsőrenden Istenről szól, erre nagyon ráéreztek a régiek: ,,Soli Deo Gloria (Egyedül Istené a dicsőség)… non nobis Domine (Ne nekünk Uram)… ad maiorem Dei gloria (Isten nagyobb dicsőségére)”. A hit, hatását nézve mindig egy gyógyulástörténet. Ezért fér el a hitben annyival több, mint egy hitvallásban vagy konzekvens teológiai következtetésben. Isten lehet, hogy nem is olvassa a hitvallás ismereti könyveket… és nem is írja. Megy a kételkedve hívőkkel és a hitben kételkedőkkel, sokszor álruhában. 

Szabadság 

A teológia eleinte „regula fidei” (hitszabály) volt (az egyházalakulás zűrzavaros századaiban), aztán lett kánon (a dogmatörténeti szempontból érdekes időkben), aztán Bonhoeffer leírja (az egyház hitelvesztésének idejében) hogy a világ nagykorú lett, viszont nagyon hiányzik a „status confessionis” (hitvallási helyzet). Vagyis a helyzet készen áll, csak a hiteles confessio hiányzik belőle. A teológia ma nem lehet annyira patikamérlegen kiegyensúlyozott paradoxonokból megírt credo, mint korábban. Azok után, amit tettünk, átéltünk és naponta elolvasunk, nem lehetünk annyira tudatlanok és cinikusak, hogy credot írjunk confessio helyett. 

Az út

A halálfélelem fakulása hosszú gyógyulási folyamat volt, amiben nagy szerepe volt a lelkigyakorlatoknak, a természetjárásnak és az életfeladatok elvégzésének. A keresztyén lelkigyakorlatok célja az istenkapcsolat erősítése. Módszertanuk változatos, némelyik más vallási vagy életviteli elemeket is beemel eszköztárába. Ezek idegenszerűsége és szokatlansága ellenérzéseket szülhet valamilyen felekezeti vagy bizonyos lelkiségi teológiai keretek között mozgó emberekben: ,,nem tiszta forrásból, hogy jöhet tiszta víz? A lelkigyakorlat nem fog felhígulni vagy megfertőződni, ha nem keresztyén vagy nem lelki elemek kerülnek be?” 

Aki képes a keresztyénségen kívül is Isten jelenlétét és munkálkodását elfogadni a világban, vagy finomabban fogalmazva: aki képes a keresztyénségen kívüli világban is Isten jelenlétét és munkálkodását elfogadni az nagyobb bizalommal és nagyobb felületen érintkezve tud a világgal találkozni. Jobban megoldja Moltmann feladványát az identitásról és relevanciáról. Moltmann negyven éves kérdése ma is nyitott, mert folyamatosan  és személyesen kell megválaszolni, hogy hol találom meg az egyensúlyt? Ha nagyon a saját értékeket védem, akkor nem leszek képes megjelenni a külvilágban relevánsan, de ha nagyon ráhangolódok a külvilágra, akkor hogy tarthatom meg identitásomat? 

Visszatérve a lelkigyakorlatra, én elfogadtam azt a keresztyén lelkigyakorlatot, amely eszköztárában a csendes meditációt és a természet megfigyelését használta fő eszközként. Tíz nap csendben térdelve a kápolnában a légzésemre figyelve. Belégzéskor azt gondolom, magamban mondom: Jézus, kilégzéskor azt: Krisztus. Az első napok fizikailag megterhelőek voltak. Reggeltől estig térdelni csendben ötvenöt perces szakaszokban, öt perces sétákkal, bizony igénybe vettek. Nehéz térdelni, nem mozdulni, figyelni a légzést ennyi ideig. Aztán három-négy nap után jött a beletörődés érzete: Nincs mire várni, nincs vége sosem… Belátható időn belül nem fog történni semmi. Kilégzés. Semmi. Belégzés. Semmi. Nincs Biblia, nincs ima, nincs információ, nincs tevékenység, nincsenek megoldások. Lassan telnek az órák, körbejárja a Nap és az árnyék a kápolnát. Úgy eltelt megint egy nap a rövid életből, hogy semmi nem történt. 

Aztán a sok belül kimondott jézuskrisztus Jézus Krisztussá vált és a semmi lassan mindenné. Amit nem intéztem el ebben a négy-öt napban az már valahogy megoldódhatott. Lassan leszoknak rólam az emberek, és én valóban kimaradok az életből, a figyelmem pedig a pergő időről az időtlen felé fordult szép lassan. Mire elértem úgy a hetedik napot, meg is nyugodtam. Ilyen lesz majd, ha meghalok. Lehet, hogy nem lesz nekem már semmi elérhető ebben a világban, de nem leszek egyedül. Rájöttem ekkor, hogy a halálfélelem eddig nekem az egyedüllétre vonatkozott. De nem leszek egyedül, akkor sem, ha meghalok. Ha hitem minden aktív eleme elvész is, mint  tudat, a credo – az, hogy én hiszek valakiben és valamit valahogyan valamiért –, akkor is ott leszek Vele, mert Ő velem Van Most is. A semmi és a szenvedés tapasztalata átfordult a jelenlét és nyugalom tapasztalatába. 

Ezeknek  a lelkigyakorlatoknak a kiegészítő gyakorlata a csendes természet megfigyelés. Kis járkálás az ebédszünet után és csak jelen lenni az erdőben. Mivel gyermekkoromtól kezdve természetjáró embernek neveltek és az is maradtam, ismerős számomra a természet ritmusa. Órák telnek a szinte semmivel. Órák alatt hűl az idő pár fokot, és nem történik semmi más. Ül a béka a falevélen. Órákig. Néha nyel. Egyet. Ennyi. A helyben megismert élőlények elpusztulnak, és a megismert állatok szinte kivétel nélkül szenvedések között halnak meg. Éheznek, menekülnek, harcolnak, meghalnak. A sátorban töltött fagyos éjszaka után nem kér Isten bocsánatot egy szép napfelkeltével, hanem jöhet akár egy havas eső is a fagyra. Mintha csak egy nagy kerék forogna tovább velünk együtt. Arra tanít kint minden, hogy van idő, nem számít semmi sem. Senki sem. Te is része vagy, nem több. A templomban és a városban „Imago Dei” vagyok: Isten képmása, értékes individuum, méltósággal megkoronázva. A természetben 88 kiló hús vagyok, amit táplálni kell vagy táplálék leszek. Ott ennyit érek, nem  többet. Ez a nagyon antikeresztény vagy pogány tapasztalat mégis tud kapcsolódni a szemlélődő lelkigyakorlathoz, azzal, hogy leveszi a MOST és az ÉN vagy EGO súlyát rólunk. Ott kint senkit nem érdekel a gyerekkori traumád, amiért óránként fizetsz a segítődnek és blogot is írhatsz belőle. Valójában a természet mélyebb tapasztalása, az, hogy ott nincs hibalehetőség: a rossz helyre esett mag kiszárad, a beteg állat meghal, stb.  Ez egyáltalán nem megnyugtató. Egy buta medve megölhet egy etikaprofesszort és oda lett a sok ezer oldal elolvasott és megszerzett tudás… A természet csak azt tanítja meg, hogy nem vagy fontos, és nem irányítasz semmi alapvetőt az életben. A városi civilizáció egy kis felmentést ad ezek alól a tapasztalatok alól, de továbbra is a természet részei vagyunk, a szembeszállás nagyon kockázatos továbbra is. Egyre inkább.  

Végül az út végén szerepet kapott a hétköznapi élet is. Azzal, hogy elvégeztem életfeladataim jelentős részét, nagy súly került le a vállamról. Felneveltem gyerekeimet, szolgáltam harmincvalahány évet gyülekezetben, építettem házat, szerettem a feleségemet és nem hagytam cserben. Márai írja, hogy negyven felett már nem volt semmi szóra érdemes az életében. Azzal, hogy az életút nagy részét bejártam, enyhült bennem az, hogy még ezt vagy amazt meg kéne tapasztalnom, el kéne érnem, ki kéne pipálnom. Ezt nézhetjük önző ateista gondolatnak is: mit értünk el az életben? Mert ez rólunk szól egészen. De a halálfélelem is a mienk egészen. Ha az életet kipipáltuk, akkor kisebb a vesztenivaló az élet elvesztésekor. Vagy nézhetjük ezt prekeresztyén gondolatként is. Isten mielőtt még magát kijelentette volna az Igében, már alkotott és valamit kijelentett a teremtés rendjében. Azt, hogy az ember alkosson, szaporodjon, feleljen Neki, feleljen meg az életnek. Ez bennünk szól a hittől függetlenül. Ketyeg, mint egy biológiai óra. A természet és teremtés kérdése nagyon zavaros egy reformátusnak tanult agy számára. Szinte ellensége a természet a természetfelettinek a mi teológiánkban. Vagy ez, vagy az a megoldás, de a tapasztalatom az, hogy a természet folyása, a természet megfigyelése, követése is, benne az elvégzett életfeladatokkal, hozzájárul a halandóság elfogadásához. Az ősz lehet az aratás, a betakarítás ideje is. 

A hit keresi – még bennem – a természet tapasztalataival való konszenzust. Keresem a külső és a belső harmóniáját. Összekapcsolni, amit tapasztalok azzal, amit tanultam. A tapasztalat és a hittudás konszenzusát megtalálni sok idő, sok olvasás, sok lelkigyakorlat és tapasztalás kérdése számomra. Mindezt most leírtam, hogy láthatóvá váljon, hogy a teológia mennyire tágas tere lehet a keresésnek is nemcsak a kijelentésnek, és hogy a köznapi élet, milyen jelentősen bekapcsolható a hitkérdések megválaszolásába köznapisága ellenére is.