A romok közül – imádság egy elrontott advent után

Uram, a romok közül szólok. Most sem sikerült, nem ment, pedig nagyon akartam. Adventem romjai közül imádkozom.

Szerettem volna, tényleg, igazán. A lassulást, a fókuszt, hogy rád figyelek, hogy a lényeget ragadom meg, hogy lehántom a hamis ünnepi mázat, hogy a saját ritmusomat keresem meg a tömeg zaja helyett, hogy többet leszek azokkal, akik tényleg fontosak, és persze veled. Nem sikerült, ellepett ez a pár hét, ledarált, elbuktam.

A lassulást, a fókuszt, hogy rád figyelek,

Templomot szerettem volna építeni neked ebből a pár hétből, de legalább egy kápolnát. Több időt akartam gyűjteni, védve mindentől, hogy kettesben legyünk. De aztán begyűrődött a külső minden, a túl sok, a túl hangos. Csendet akartam és még én is többet kiabáltam, békességet akartam és annyi mindenkit megbántottam. És most a romokat nézem.

Uram, így vagyok most, karácsony kapujában. Itt, veled. És ezeknek a romoknak is meg van a sajátságos csendje. Nem keresek kényszeresen értelmet vagy üzenetet abban, ami kudarc, ami nem sikerült, nem akarom ezzel hitelesíteni. Csak egyszerűen körülnézek. És talán megértek, megérzek valamit.

Uram, azt például, hogy még ebből is lehet bálvány. Akartam az adventet. AKARTAM. ÉN. AZ imádságot, az elkerített területet, a zavartalanságot. Nem elkértem, hanem akartam. Kierőlködni valamit, elvárni valamit, mert most ennek van az ideje, ez jár, ez kell. De így nem megy. Eltűnődöm, hogy akkor abból, ami szent, abból is ilyen könnyen lehet valami, ami mellé már nem férsz oda, mert kiszorít?
Valójában én szerettem volna diktálni, hogy ez most így lesz egy igazi mintaszerű advent, lelki értelemben, ahogy kellene. De ezt nem lehet így. Várni kell téged, nem elvárni, hogy megjelenj. És persze, hogy ideges voltam, ha már ezt a megállót is, ezt a talpalatnyi területet is elvitte a mindennapi életem.

Uram, azt is kezdem tanulni, hogy ez táptalaja a gőgnek. Úgy indultam neki, hogy na majd én megmutatom hogy kell ezt, és már nem csak a Jézust kifelejtő ricsajos kortársaknak, de a hívőknek is! Itt, advent romjai között tisztán látom magamban a farizeust. Szerettem volna, ha te nagyobb leszel és én kevesebb, de közben én akartam nagy lenni, felfújódni. Kitenni a polcra egy tökéletes adventi utat. Túl nagy voltam, túl súlyos.

Uram, azt is érzem, hogy ez az egész téged nem kötött meg. És ez jó. Csak a magam helyzetén rontottam, valójában a te dolgaidat nem befolyásoltam. Jó, hogy szabad vagy tőlem. Itt, adventem romjai között látom, még ezek a hetek is tele vannak kegyelemmel, derűvel, erővel. Az a baj, hogy közben nem mindig láttam. De az jó, hogy most látom.

Uram, ez most így sikerült. Nem mond ez el rólad semmit, de magamat tisztábban látom. És mégis, különös ajándék ez az imádság, itt, így, most. Valójában egész idő alatt nem voltam ilyen nyugodt. Mert ezek a romok igazából nem jelentenek semmit. Nem befolyásolják a karácsonyt. Az jön úgyis. Vagyis te jössz. Karácsonykor is. Ahogy itt vagy most is.

Uram, ahhoz adj csak bölcsességet, hogy kitől kell bocsánatot kérni. Hogy a lelki utam miatt esetleg nem fért el mellettem, akkor, amikor kellett volna. Talán csak ez a rossz, de ez sem javíthatatlan.

Uram, valójában köszönöm ezeket a romokat. Mert az adventem dőlt össze, de nem én. Én nem dőlök össze, mert te tartasz. Köszönöm, hogy veled tanulhatom a szabadságom. Hogy valamikor összejön és sikerül, az életem is engedi. Meg olyankor talán én is jól állok hozzá, és megtalálom az adventi utat, a csendet, a méltó készülődést. De, Uram, a jászolhoz az éppen felébresztett pásztorok is odaértek. Nekik úgy volt jó. Nekem ez lett most jó.

Még kicsit elidőzök, itt, adventem romjai között, a már nem fájó romok között, amik, igaz, nem szépek, de megtették így is a saját dolgukat. Szóval, még egy kicsit elidőzök. Aztán indulok. Mert karácsony jön. És tudom, nem téged várlak magam mellé, hanem én szeretnék megérkezni hozzád.

fotók: Pexels