Ne felejtsünk el idén is rácsodálkozni a karácsonyra!
Ahogyan Jézus Krisztus égi-földi személye, úgy a karácsony is kettős természetű. Megvan benne a fizikai rész, ami nagyon is ideköt minket a materiális valósághoz – költők gyakran élnek ezekkel a naturális „istállószagú” képekkel – és megvan az égi rész is, amit mi még megfogalmazni sem igazán tudunk, s talán ezért van annyi szép festmény és zenemű az inkarnáció csodájáról. Attól lesz valami ünnepi, hogy a nem emberi részt valahogy megérezzük, megsejtjük. Ezt hívom én a transzcendensre való gyermeki rácsodálkozásnak.
Mindenki őriz ilyen emléket, főleg a gyermekkorából. Én is. Mi falun nőttünk fel egy parókia ölelésében, a határ végtelenségét éltük át az udvarunk és kertünk meghosszabbításában: volt kis erdőnk, kiszáradt, néha vízzel telítődött patakmedrünk, „nagy fánk”, s mászható diófánk is. Egy esetre nagyon jól emlékszem, ami ezeken a szinte mesebeli tájakon játszódott. December 24-én dél körül szüleink kiküldtek minket szánkózni, téli élményeket gyűjteni, s akkor még volt hó, nagy hó. Bátyámmal szánkóval bóklásztunk egyet a határban, majd néhány óra múlva, mikor már eluntuk, hazamentünk, s a klasszikus történet játszódott le: szüleink kinyitották a szobánk ajtaját, és a zongoraszéken ott állt valami csoda, egy szépen, ékesen, feldíszített, ezüstösen csillogó gazdag karácsonyfa. Emlékszem még ma is arra az ámulatra, amit akkor átéltem, a feltoluló kérdésekre:
– ez most hogy?
– hogy lett ez itt?
– honnan?
– miért nem sejtettem ebből semmit?
– mit akar ez kifejezni?
Vajon meg lehet enni a színes papírba (akkor még csak ezüst, ritkában arany) csomagolt szaloncukrokat? Az ámulat azóta is megmaradt. Nem csupán a karácsonyfát szeretem mindenféle díszekkel, hanem magát az ámulatot.
„Ámulva csodálkozzatok!” – írja Habakuk könyve. Ahogyan az ifjúsági ének is felidéződik bennem: „Ámulok, hogy Ő, az Ártatlan mit tesz értem”. Az énekeskönyvünk szép adventi éneke pedig így: „Álmélkodással csudáljuk véghetetlen szerelmed, Ó. Isten, ha megvizsgáljuk kijelentett kegyelmed, Ezt száj ki nem mondhatja, Nyelv nem magyarázhatja.”. (RÉ 305) S azt gondolom a 21. század nagy racionalitásai közben meg kell őrizni ezt a (nem csak gyermeki) ámulatot. Hogy valamire úgy csodálkozom rá, hogy tényleg megdöbbent, elérzékenyít és ámulattal tölt el. Ezért készültek és készülnek talán mindenkiről karácsonyi fotók, mert ezt az ámulatot szerették volna megőrizni a szülők. A csillogó gyermeki szemeket. S ez sikerült is. Hiszen régen nem volt mindennapos a fotózás: voltak nyaralási, kirándulásos, születésnapi, esetlegi iskolai, és külön karácsonyi képek. Ha erősen beletekintünk a karácsonyi történetbe, akkor ez az ámulat lehet az osztályrészünk. Egy kedves ismerősöm, akinek most az őszön született gyermeke, ezzel az ámulattal mutatta meg az igen pici babának az első havazást. Egy egészen lírai kép készült, szinte festmény: áll a fiatal anyuka a meleg szobában, s hosszan leomló függönyt félrehúzva mutatja a karonülőnek a havazást…
Hiszen ámulunk Isten nagy dolgain. Amiről Habakuk így ír:
„Nézzétek a népeket és lássátok, ámulva csodálkozzatok, mert olyan dolgokat viszek véghez napjaitokban, amit nem is hinnétek, ha elbeszélnék!” (Hab 1,5)
Ámulunk Isten csodáin, gyógyításain, ahogy a béna helyreállításának története után olvassuk:
„Ámulat fogta el mindnyájukat, és dicsőítették az Istent, megteltek félelemmel és ezt mondták: „Hihetetlen dolgokat láttunk ma!” (Lk 5.26)
És ámulva néznek egymásra József testvérei, amikor megvendégeli őket, s a megfelelő születési sorrendben ülteti le őket a fáraói asztalhoz:
„Azok pedig álmélkodva néztek egymásra.” (1Móz 43,31-34)
Talán ez is az ünnep lényege, hogy akik átéljük Isten csodáját, amikor az ő Fia testté lett, és Jézus Krisztus megszületett erre a világra, akkor az angyalokkal együtt csodálkozzunk rá újra és újra a megnyílt egeken keresztül, a kórus énekén át Isten felülmúlhatatlan csodájára, és azután így tekintsünk egymásra is, mint közösen ámulók!
fotók: pixabay