Az űrlap

Volt belőle száz, vagy tán ezer is. Mind ő volt, és mégsem ő.

Születettországtelepülésévhónapanyjaneveszemigszáma … kérelemtartalmailletékbéllyeghelye …

Tudta, hiába született meg a nyomdában, még nincs kész, még nem fejezték be, nem egész és nem teljes így.  Nyugtalanító érzés volt, mely élete első hetei alatt gyötrő kínná fokozódtak. Hogy ki is ő, nem értette, nem tudta, de kétségbeesve kérdezte, kereste, kutatta.

Születettországtelepülésévhónapanyjaneveszemigszáma … kérelemtartalmailletékbéllyeghelye …

Kipontozott sorok és üres négyzetek. Önmagában csak ennyi volt!  Előbb csak sejtette-érezte, később meggyőződésévé, sőt rögeszméjévé vált a Születettországtelepülésévhónapanyjaneveszemigszáma … kérelemtartalmailletékbéllyeghelye … motyogta, mantrázta, suttogta, hajtogatta szüntelenül, hol magában, hol félhangosan várva a beteljesülést.

Mert így üres. Mert így hiányos. Mert így értelmetlen. Nem több: kíméletlenül egymás alatt sorjázó kérdéseknél, mind válasz nélkül.

Aztán végre kikerült a Hivatalba. Amikor kibontották a csomagolásból, és nagy stócokba szedve kirakták a pultokra, nagyot sóhajtott! De nem könnyebbült meg, inkább csak fokozódott várakozása.

És aztán jöttek egymás után az ügyfelek, és ő kapta egymás után az adatokat, a válaszokat.

Születettországtelepülésévhónapanyjaneveszemigszáma … kérelemtartalmailletékbéllyeghelye …

Golyóstollak szántottak, karcoltak belé laza vagy épp kimért szabályos vagy idegesen odavetett betűket, számokat. Mindig csak betűket és számokat. Adatok hosszú sorát. Mindegyik más volt, és mindegyik ugyanolyan. Próbálta elolvasni, megfejteni őket. De semmi. Csak betűk és számok. Számok és betűk. Mindenféle sorrendben és variációban.  Abban reménykedett, majd ha a végére érnek, egynek, kettőnek, tíznek, száznak, ha lesz elég és elég pontos adat, majd ha kielemzi, ha összehasonlítja, ha rendszerbe szedi…  De semmi. Csak betűk és számok logika és értelem nélkül.  És hiába volt tele, üres maradt, és kielégítetlen. A válaszok, igen a válaszok meg voltak, mégsem voltak jók semmire. A beérkező, helyesen kitöltött íveket – a digitalizálás után – sötét kartondobozokba zárták, majd vitték az Irattárba. Ahova csak bemenet volt. Ki semmi nem került. Legalábbis mióta ő itt volt.   Már csak abban reménykedett, hogyha az összes, igen, az összes lapja tele lesz, na akkor értelmet nyer az egész, és türelmet erőltetett magára.

Aztán eljött ez a nap is. Egy ügyfél őt kérte, mert már csak a pult mögül tudtak adni, az asztaloknál elfogyott az összes, és egy fiók mélyéről előkerült az utolsó példánya. Az idősb hölgy precízen rótta egymás mögé a kért adatokat. Olvasószemüvegének tükrében maga is láthatta önnönmagát, ahogy a pontozott sorok és üres négyzetek tartalommal telnek meg. Aláírás, keltezés és kész. Várta, hogy valami lesz, valami történik: hogy készen van, hogy beteljesedett, hogy vége!  De nem. Megmaradt a kínzó hiányérzés odabent, a sok adat rajta. S így, tele, ha lehet, még üresebb, mint azelőtt! 

Teljesen kiszolgáltatva mindenét odaadta, hogy magára leljen, értelmet adjon életének, de azok, csak kihasználták, telekarcolták-rótták, az utolsó lapig elhasználták, és ő válaszok nélkül maradt!  Csalódott volt. Végtelenül csalódott. Reményvesztve hagyta, hogy kötegekbe rakják, szortírozzák, dobozba téve az irattárba vigyék, ahonnan nincs visszaút. Csak néhány ív volt – elrontott darab -, ami kimaradt az archiválásból. Azt kirakták firkapapírnak, a gyereksarok apró asztalára.

Újabb köteg űrlap – frissített-bővített kiadás – érkezett a Hivatalba 7001/9867/0-0006-os sorszámmal.   Az ügyfelek már ezeket töltötték az asztaloknál, amikor valami váratlan, eleddig ismeretlen dolog történt. Egy puha gyermekkéz megfordította őt, és rajzolni kezdett a hátára! Meglepődni sem volt ideje, olyan gyorsan történt. Megfordult a világ! A kérdések és vele az adatok – pontosak és hibásak, számok és betűk, aláírás és dátum – egy csapásra eltűnt, semmivé lett. És vele együtt a gyötrő érzés, a kín, az üresség is. Nem is értette, hogy lehettek ezek eddig fontosak a számára! Most puha zsírkréta mázolt óriás, lendületes vonalakat vakító-fehér oldalára. Csiklandozta, simogatta, ringatta, incselkedett vele ez a sok ceruzanyom! Nevetni, kacagni kellett tőle! S a színek! Sose képzelte, hogy van más is a feketén és a tinta kéken kívül!  Rajz kerekedett! Zöld rét rajta gombócfák, az égen kéklő felhő, mosolygó sárga napkorong!

És ő végre tele volt, egészen Tele!

,,Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem” (Fil 3,8)