A mi családunk, bár lelkészcsalád voltunk, sosem volt az a látszatra is kegyes fajta. Nálunk nem voltak gyermekkoromban sem áhítatok, családi imaközösségek, isteni vezetések, látványos hitbeli beszámolók, megosztások. Szüleim a maguk módján élték meg a kegyességet, anyukám keveset beszélt a hitéről, apukám pedig eleve vidám természetű, inkább humoros beállítottságú volt. A faluban, ahol laktunk két embernek volt előfizetve a Ludas Matyi, az egyik ő volt. Mindenki olvasta rendszeresen a Bibliát, de nem együtt, aztán később a szüleim igen. Voltak persze emlékezetes bibliaolvasások, mint pl. karácsonykor (ezt azóta is így őrzöm én is), sőt apukám mindig imádkozott vezetés előtt, amikor kocsiba ült (ezt is őrzöm). Apukám Bibliája persze ki volt dekorálva, sok-sok személyes és prédikálni való üzenet volt aláhúzva, és sok prédikációvázlat íródott a Bibliájába. Csak keveset beszéltünk a személyes megélésekről. Isten jelen volt az életünkben, de nem igazoltunk mindent az igével. Ők a háború utáni ébredés-hullámban tértek meg, amikor nyaranként tömegesen adták át az életüket a fiatalok nagy ifjúsági táborokban. Így anyukám Alcsúton, a ma is látható nevezetes helyen az „istállóban”, apukám pedig Balatonszárszón, a SDG táborban. A vasárnapi prédikációról persze sokat beszélgettünk, elemezgettük, apukám jól prédikált és érzelemdúsan is, és a hit mindig is hozzátartozott az életünkhöz, még ha nem is beszéltünk mindig konkrét igei vezetésről, inkább megéltük. Hiszen az isteni szeretet szülők általi ránk áradásánál alig van kifejezhetőbb valósága Jézus szeretetének. És szüleim naponta is emlegették, hogy a házasságkötési meghívójukon ez az ige állt: „Velünk az Isten!” S ezt meg is élték, és meg is éltük.
Az egyik nagy lelkészi útkeresést (gyülekezet-váltást) sem úgy éltük meg, hogy közösen imádkoztunk isteni vezetésért, hanem sokat beszélgettünk, dilemmáztunk a bizonytalanságban. Szüleink részéről nagy dolog volt, hogy bennünket is bevontak a kétségekbe és a kérdésekbe, megosztották velünk is kamasz fiúkkal az útkeresést. Egy alkalommal, amikor láthatóan nem jutottunk semmire, apukám mintegy összegzéséként kirohant a teraszra, mi utána, s drámaian és teátrálisan bejelentette: „Jó, akkor eladunk mindent, és elköltözünk az Alföldre…” Talán nem kell elemeznem, hogy egy tősgyökeres dunántúli családnak milyen mondat volt ez… De akkor mindenkiből kitört a nevetés, és éppen a megoldás abszurd volta terelt minket a megoldás felé. Sokáig így emlegettük később is családi gondjaink megoldását: „Nincs gond, eladunk mindent, és megyünk az Alföldre!” (Később én egy időre az Alföldre kerültem lelkésznek, s nagyon szerettem ott lenni!) Aztán lett jó, isteni vezetése is a történetnek. Még ha úgy is alakult, hogy édesapám a megye egyik legnagyobb és életképes gyülekezetéből, az egyik legszegényebb, szétszóródott közösségébe került, ahol már 20 éve nem volt helyben lakó lelkész, a korábbi fizetése töredékéért. De Isten szempontjai és áldásai időnként mások, mint a mi terveink. S szép munka bontakozott ki és épült fel ott az áldások nyomán.
Egyszer mégis konkréttá váltak az igék, s ez anyukámhoz volt köthető. Anyukám mindig is sokat tett az egészségéért (pl. Salvus vizet ivott), és sokat is aggódott a vélt és valós betegségek miatt. Egyszer sor került egy műtétre, amitől láthatóan félt, valami belső szervi volt, és a csontokhoz is kapcsolódott. És a szorongó, láthatólag betegségtől tartó anyukám arca egyszer csak kisimult, lénye megnyugodott, mosolygott. El is mondta miért. A napi ige egészen kézzelfoghatóvá lett az életében. Örömmel mondta el, hogy azt olvasta a műtét előtti napokban a Kalauzban:
„Ne tartsd bölcsnek önmagad, féld az Urat, és kerüld a rosszat! Gyógyulás lesz ez testednek, és felüdülés csontjaidnak.” (Péld 3,7-8)
Ez nemcsak a műtéttől való félelmet oldotta fel, hanem attól kezdve többször is emlegette ezt az igét (abból is látszik, hogy ezt én is megjegyeztem). S hogy valósággá lett az ige: ha az Urat féled, akkor az gyógyulás lesz a testednek, és felüdülés a csontjaidnak. Mennyire plasztikus ez a kép, s mennyire testi, fizikai. Amikor az ember teste átérzi, hogy forrnak össze a csontok, s az is Isten dicsőségét szolgálja, neki köszönhetjük. S attól fogva édesanyám vallotta, hogy Ő a gyógyító, aki összeforrasztja a csontokat, helyreállítja az életet, és megnyugtatja a lelket. Amikor az ige valóságos gyógyulássá lesz. S aztán ige-naplót is kezdett vezetni. A gyógyulás ideje fontos idő. Főleg akkor, ha a csontok újra összeforrása érdekében nem tudunk sokat tenni, nem tudjuk siettetni. Magától működik. Mikor a fogsoromba implantátumot helyeztek, a doktornő azt mondta: „Most egy hónapig az történik, amiről én is szoktam prédikálni: Isten alkotó-teremtő munkája az, ahogyan a csont beszövi az idegen anyagot.” Nem kell mást csinálni csak várni. Jó az idő a várakozásra, a megerősödésre, a helyreállásra, a gyógyulásra. Nem lehet megspórolni és nem is kell. Hiszen eljő a csontokra is felüdülés…
Fotó: pixabay