Ébredj a valóra

Vajon mi a valóság? Az, amit napról napra magunk körül látunk? Amilyennek látjuk a világot és magunkat? És ha ez a valóság, akkor hogy lehet, hogy ugyanazt a valóságot sokan sokképpen látjuk, értelmezzük, írjuk le? Nem azt akarom mondani, hogy nincs egy végső valóság, hogy nincsen az Igazság. De azt feltétlenül, amit Pál apostol is, hogy tükör által homályosan látunk. Ez a homály nagyobb, mint gondolnánk. Ez a homály olyan nagy, hogy a tanítványok, akik több évet töltöttek a Mesterükkel, nem ismerték Őt fel feltámadottként. Mit várhatunk akkor magunktól, akik nem laktunk együtt Vele? Az emberi valóságaink, emberi látásaink tehát valójában a homályban botorkáló képzetek egy sokkal csodálatosabb, gazdagabb világról.Amikor Isten szemkápráztató fényessége betör ebbe a már-már kényelmesnek, otthonosnak tűnő homályunkba, akkor megvakulunk, de épp ez a vakság teszi lehetővé a látást, az értést. Egy-egy ilyen „betörés” egyben új kezdetet is jelent a homályban járó számára.

Tradicionális református édesapám, három évvel édesanyám halála után értetlenkedve vetette a szememre, hogy anyukám elvesztése nem fordított Isten felé. A klasszikus tizenéves hárítással hallgattam. Ma már tudom, hogy de, nagyon is Istenre vágyakoztam, az Ő biztonságára, az Ő szeretetére, hogy töltse be azt az Űrt, ami anyám halála után fájdalmasan nagy volt bennem. De nem tudtam, hogy mire vágyom, noha nem találtam a helyem abban a homályban, amiben éltem. Elvágyódtam. Valahová, amiről mit sem tudtam.

Egyetemistaként egy kedves, furcsa kollégiumi szobatársam táborba hívott. Ismeretlen emberek közt nomád körülmények között délelőtti és délutáni igemagyarázat egy nem mindennapi, egykor német SS tisztként szolgáló, később megtért misszionáriustól. Semmire nem emlékszem, csak a saját esetlenségemre, amikor a többiek hangosan imádkoztak. De furcsa módon ebben a minden tekintetben ismeretlen közegben először éreztem szűnni az évek óta folyamatosan megélt idegenséget, hidegséget. Ez azért is érdekes, mert pontosan tudom, hogy a derék misszionárius igehirdetéseinek stílusától ma elmenekülnék, annyira más, mint az, amit most jónak tartok.

A tábor szervezőivel nem lettünk barátok, egyikük nevét sem tudnám felidézni. Olyannak tűnik az egész, mint egy álomkép, ahová éppen csak betértem. Ez a betérés azonban maga volt az új kezdet. A nyári estéken még sötétben is evangélizációkat hallgattunk az akkor lelkész nélküli református templomban.  Akkor, ott ülve a homályban egészen bizonyosan megéreztem, hogy Valaki, mégpedig az én Atyám szeretettel néz engem. Ez egy olyan erős tapasztalat volt, mint soha semmi még.

Addig még a létezését is szép és vigasztaló mítosznak tartottam, de attól a pillanattól kezdve egy más valóságra ébredtem. Semmit nem tudtam még tételes teológiáról, voltaképp bibliai igazságokról sem. De Isten valósága lehengerelt és radikálisan újat kezdett velem, az életemmel. Döbbenetes módon a világot is másnak láttam. Még a füvek színe is elevenebb volt, mintha addig valóban homály fedte volna számomra.

Az augusztusi meleg levegővel együtt áradt rám mindenhonnan Isten szeretete. Abba a pici somogyi faluba kellett elmennem, hogy új kezdődjön az életemben, végre egy olyan életben, ami fokozatosan belegyökerezett egy szilárd alapba és amit végre nem a kegyetlen sors kezében hányódó eszköznek láttam, hanem olyanként, aminek célja és értelme van.

Ugyanekkori élményem volt az is, hogy poroszosan nevelő apámmal szemben a mennyei Atyám nemcsak feltétel nélkül fogadott el, de nagyon szépnek és jónak is talált engem. Az az érdekes, hogy ezt követően még hónapig kitartott ennek a feltétel nélküli szeretettségnek az érzése, ami azzal járt, hogy magamat is sokkal jobbnak láttam, mint azt megelőzően. Ekkoriban Krisztus mint Isten szeretetének a megjelenítője jött közel hozzám és segített abban, hogy az Ő szemével próbáljak magamra nézni. Később újra megjelentek, immár más fénytörésben a töredékességeim, sebeim, bűneim, de már mint feladatok, amikkel dolgom van.

Noha ma már látom, hogy valójában minden reggel muszáj megtérnünk és megnyílnunk Isten előtt, mert a keserűségünk, sebeink, bűneink eltorlaszolják a hozzánk vezető utat, ezt a csodás időt máig a valóságra ébredésemként tartom számon. Talán nekem, akit nem vettek körül gyakorló hívő emberek, könnyebb volt átélni ezt, mint a gyermekeimnek, akik számára evidencia annak az Istennek a léte, akivel a napi családi áhítatainkban, személyes csendességeinkben beszélgetünk. De pontosan őket látva érzékelem azt is, hogy a megtért hívők mindennapjaira is minduntalan leszáll a homály, és ezt a homályt is szükséges eloszlatni újra és újra. Nem azáltal, hogy ismét a startvonalra állunk vissza, de mégis, várva és megnyílva napról napra az Igazság előtt, aki nem egy elvont igazság, de az a Valóság, aki egyedül képes arra, hogy bevilágítsa a homályban járó életünket.