Ádám fáradtan esett be a húsvéti körmenetbe. Nem sok kedve volt most ehhez a vallási hadgyakorlathoz, de felesége, s leginkább az otthoni béke kedvéért fáradtságát ájtatos bágyadtsággá avanzsálta. Régóta éltek így egymás „kedvére téve”, hazugságokban. Évek óta nem ismerték már egymást. Kezébe fogott hát egy gyertyát, és élete párját követve megindult a tömeggel. Igyekezett lépést tartani. Énekelni, megállni, indulni, és ebben a „passió vonatban”, amire felkeveredett, találni egy kényelmes helyet. Olyan „ablak mellettit” leghátul, amolyan alibi helyet, ahonnan nyugodtan elszökhet gondolataiba.
Mert nem tudott másra gondolni, csak az orvos utolsó szavaira, amiket előző nap még hozzá intézett.
– Tüdőrák, előrehaladott. Áttéttel. Nagyon sajnálom! – visszhangzottak fülében a szigorú szavak.
– Miért ilyen szigorú az orvos? Pont elég szigorú a halál, ő lehetne kedvesebb – gondolta magában, elcsigázva a fiatalember.
Furcsa, régi emlékek jutottak most eszébe Gergőről, gyerekkori legjobb barátjáról. Egyszer öt-hat éves korukban megszöktek az oviból. Ahogy erre gondolt, Ádám elmosolyodott. Ma is emlékszik a szabadság csípős, friss illatára, amely azon az áprilisi napon megcsapta abban a pillanatban, hogy átbújtak a kerítés kifeszített lécei között. Hirtelen minden óriási, idegen és izgalmas lett. Végül, pár órányi világgá menés után – amely valójában csak a környék fagyizójának körzetét jelentette – a konyhás néni elkapta őket, mikor oktalan mód épp az óvoda előtt sétáltak el. Gergő mindent magára vállalt, csak Ádámot ne büntessék! Pedig a nagy szökésterv az ő ötlete volt. Sosem beszéltek erről többet egymás közt. Mégis mélyen beépült barátságukba Gergő hősies, gyermeki áldozata. Ott égett a ki nem mondott mondatok, még az összenézések mélyén is. Ádám gyűlölte is érte egy darabig. Önérzetét súlyosan sértette ez a nagyvonalúság, valamiféle erkölcsi fór, amivel barátja mindig lekörözte.
Csak a gimis évekre kezdett valamelyest ez a barátságukat egyszerre tápláló és egyszerre aláásó gesztus párologni. Már szinte egyenrangú felek lettek ismét, és ez visszaadta a kamaszfiúk egészséges rivalizáló erőpróbálgatását köztük.
– Boldog idők! Mikor még azt hittük nyerhetünk anélkül, hogy egymást győznénk le! – sóhajtott fel magában keserűen.
A körmenet a stációkon haladt keresztül. Ádám üveges tekintettel nézte a szenvedéstörténet sokkoló jeleneteit, mint valami nagy felbontású isteni szemrehányásokat. Furcsa érzések kavarogtak benne. Haragudni kezdett. Istenre.
– Milyen lehet meghalni? – dübörögtek vissza fülében Gergő gyerekkori szavai
– Próbáljuk ki! – felelte Ádám, és egy katicához vezette – Tapossuk el!
– Nem lehet! – nézett Gergő komolyan
– Miért nem?
– Mert nem.
– De miért?
– Mert az az ő halála. Attól nem leszek okosabb – zárta le a vitát barátja
Az újabb énekléstől összerezdült. Fázni kezdett, kezét a gyertyaláng fölé tette.
– Milyen lehet meghalni? – pörgette tovább magában a gondolatot
Életében talán először gondolkodott komolyan a halálról. Még sosem veszített el közeli hozzátartozót. A halál eddig elkerülte. Úgy gondolta, itt is van valamiféle sorban állás kor, életbeli teljesítmény, elért célok, küldetések alapján. A sor kígyózik, és ha az előttünk állók már sorra kerültek, akkor számíthatunk már rá, hogy lassan mi következünk. Mint a háborúban, ha a csatasor eleje kidőlt, mi jövünk! Még gyerekként gondolt erre így, és eddig nem is gondolt bele, mennyire meghatározta eddig ez a felnőttként nevetségesnek ható téveszme. Most döbbent csak rá, miért nem sajnálta annyira a kudarcait, az el nem ért célokat. Így maradt még dolga bőven, tehát még nem mehet.
– Szép! Így akartam átverni a halált! – mosolygott keserűen
– Talán sikerült is. Mégis olyan érzése volt, mintha a homokórát még az elején visszafordították volna!
Megint Gergőre gondolt. Bárcsak most utoljára cserélhetne vele! Bár működne valahogy az a régi baráti gesztus, ami megmentette akkor a felnőttek ítéletétől!
Hirtelen megcsörrent a telefonja. Felesége rosszalló tekintetétől kísérve kilépett a tömegből és belehallózott a készülékbe.
– Jó napot! A kórházból telefonálok! Ön kérte, hogy értesítsük barátja Szatmári Gergely állapotáról. Nagyon sajnálom, de a barátja egy órával ezelőtt elhunyt. Keringési elégtelenség, a doktor úr 35 percen keresztül próbálta reanimálni, de már nem tudta megmenteni. Fogadja részvétünket!
– Köszönöm! – Felelte elcsukló hangon. Könnyeit szabadon eresztve lépett vissza a tömegbe.
Lassan a stációk végére értek. A lemenő nap fényében az üvegablakok mögött lévő jézusi arcban tükröződni látta a saját arcképét. Pont sikerült úgy állnia, mintha Jézus arcára rámontírozták volna a tükörképét. Most ő vitte a keresztet. Az arcán legördülő könnycseppek Jézus könnycseppjei lettek. Alatta a feliraton ez állt: Ecce homo! – Íme az ember!