Egy fekete énekeskönyv margójára

Nemrég beszélgettem egy adventista barátommal. Bár más volt a téma, mégis az egyházi énekeknél kötöttünk ki. Érdekes volt megfigyelni, hogy más egyházi hagyományból, kultúrából jövünk, mégis hasonló nehézségekkel, kérdésekkel nézünk szembe. Az egyik ilyen az egyházi énekkultúránk. Az idősebbek jobban szeretik a régi, jól bevált énekeket, melyek felidézik gyermekkori élményeiket, biztonságos keretet adnak ebben a bizonytalan világban. A fiatalabbak jobban vonzódnak az újabb énekekhez, melyeket felekezetre való tekintet nélkül közkinccsé tesznek sok helyen. A régi énekekkel nem tudnak mit kezdeni, azok dallamvilága, szóhasználata, kifejezésmódja gyakran idegen, sőt anakronisztikus.

Ez a kettősség több keresztyén közösségben feszültséget kelt. Lehetne ezt jobban kezelni, de megosztja a gyülekezeteinket, és sokszor inkább a meg nem értettséget és a különbözőséget erősíti, mint a sokszínűséget gazdagítja.

Az egyházi ének csupán egy példa, ugyanilyen kérdésként merül fel a protestáns istentisztelet menete, a liturgikus tér, a liturgikus öltözet, a kánaáni nyelv használata, stb. Mindemögött ott húzódik egy fontos kérdés, melyet nem igazán merünk feltenni magunknak: mi az, ami értékes hagyomány, felekezeti érték és fontos megélnünk, továbbadnunk a fiatalabb generációknak? És mi az, ami csupán kulturális kérdés, egy adott kor adott társadalmi helyzetre adott egyházi válasz, ami ott és akkor szükséges volt és működött, ma viszont már idejétmúlt; és bár beépült a vallásos életbe, bátran lehet(ne) változtatni rajta, megújítani?

Általában két szélsőséggel találkozunk, és a kettő között rengeteg véleménnyel, ami vagy az egyikhez vagy a másikhoz áll közelebb. Az egyik véglet a mindenféle újítás teljes elutasítása. Ez magában foglalja az állandóságra való vágyakozást, a vallás eddigi gyakorlásába, mint biztos pontba való kapaszkodást. Elutasítja mindazt, ami új, mert idegen. Könnyen felcímkézi azzal, hogy ez túl világi, bűnös, nem Istentől való, mert nem olyan mit a régi, a jól bevált, a megszokott.

A másik véglet a kritika nélküli újítás igénye. Ami régi, az idejétmúlt, a ma emberének nem megfelelő, unalmas, túlságosan beszabályozó, nem érezzük benne jól magunkat, nem elégíti ki a vallásos igényeket, teljes megújulásra van szükség, ami minden területet érint. Ami régi, azt dobjuk ki, ami új, azt használhatjuk. Mindkettő hibás megközelítés, mert az előbbi teljesen elzárkózik, az utóbbi pedig határtalanul beengedi a fogyasztói gondolkodást és az eldobhatóság kultúráját az egyház életébe.

A mélyben többféle megválaszolatlan kérdés húzódik meg. Az első, amit Timothy Keller is kifejt a Gyülekezet a középpontban című könyvében (Az egyház krízise a kultúrában 232-248. o.). Az egyháznak minden időben válaszolnia kell a kultúra kihívásaira. Sokszor a dogmatikai és etikai kérdések mögött ez a kérdés húzódik meg: mi a válaszunk az adott kulturális kérdésekre, kihívásokra? Hogyan tudjuk ezt megfogalmazni és érthető módon elmondani? Maradva az első példánál, hogyan tudunk olyan énekeket beépíteni az istentiszteleteinkbe, amelyek teológiailag és zeneileg is megfelelnek, mindeközben pedig a mai ember Istennel való kapcsolatát, Isten utáni vágyakozását és érzéseit fejezik ki?

A probléma ott van, hogy ha elkezdünk erről beszélni, akkor nem spórolhatjuk meg az önvizsgálatot és azt a fajta őszinteséget, amely kimondja, meg kell különböztetnünk az egyházi hagyományt az egyházi kultúrától (még akkor is, ha a kettő szorosan egybefonódott). Ezt követően pedig az idejétmúlt kulturális elemeket megváltoztatjuk – azzal a felelősséggel, hogy a fürdővízzel együtt ne öntsük ki a gyereket is.

A második annak a felismerése, hogy nem vagyunk egyformák. Isten különbözőnek alkotott meg minket. Ahogy nincs két egyforma ujjlenyomat, úgy nincs két egyforma ember, nincs két egyforma személyiség és nincs két egyforma lelki alkat. Gyökössy Bandi bácsi azt mondta egyszer: „Nem vagyunk komfortkeresztyének.” Mindenki máshogy kapcsolódik Istenhez, más nyelvet beszél vele. Gary Thomas azt fejtegeti a Megszentelt utak című művében, hogy spirituális lelki alkataink különbözőek. Ő maga kilenc lelki alkatot állapít meg, de hozzáteszi, ennél sokkal több lehet. Vallásgyakorlásunk, egyházi kultúránk pedig egyféle, maximum kétféle lelki alkatnak nyújt olyan keretet és eszközöket, mellyel számára kielégítően tudja megélni Istennel való kapcsolatát. Csendben kérdezem, a többiekkel mi lesz?

Ezek a kérdések régóta foglalkoztatnak, de választ még nem találtam rájuk. Azonban látom azt a lehetőséget, amely pontosan protestáns, közelebbről református hagyományunkból ered, és segítheti ezt a fajta változást. Fontos értéknek tartjuk felekezetünk nevének jelentését, ami azt jelenti, hogy az eredeti formájára visszaállítani. Ez alatt pedig nem a több száz éves egyházi hagyományt értjük, hanem az evangéliumot. A személyes életünket, a családunk életét, a gyülekezetünk életét, az egyházunk életét minden nap, újra és újra visszaállítjuk az evangéliumra. Bűneinket megvallva visszatérünk az Isten által kijelölt útra. És ez magában (kellene) foglalja azt, hogy az evangélium alapján mindent megvizsgálunk, és amit meg kell tartanunk, azt megtartjuk, ami elvetendő, azt elvetjük, azon változtatunk. Mindezt pedig nem személyes benyomásaink, érzéseink, kulturális ízlésünk alapján, hanem az Ige objektivitása alapján.

Többször is hallottam, hogy egyházunkban büszkén idézzük a II. Helvét Hitvallás előszavának egy mondatát: „… ha valakik Isten igéjéből jobbra tanítanának, ezt megköszönve engedünk is nekik, és követjük is őket az Úrban, akinek dicséret és dicsőség.” Itt az idő, hogy ezt az idézetet ne csupán emlegessük, hanem alkalmazzuk is, hogy a hibás megközelítéseket elkerülve, mai módon, protestáns értékeinket képviselve hirdessük az evangéliumot a világban.