,,Én vagyok az ajtó”

A diósdi református templom terveinek margójára

Különös, kegyelmi idő és lehetőség, de egyben hatalmas feladat és felelősség is, amikor egy keresztény közösség új otthont építhet magának. Hiszen nem csupán a nyilvánvaló funkcionális igényeknek kell megfelelni – amelyek, ma a XXI. században igen sokrétűek és összetettek -, hanem valamiképp, az építészet nyelvén hirdetnie kell azt az evangéliumot is, melyet Krisztus ránk bízott, és közben újrafogalmazni: kik és miért vagyunk, itt és most, keresztyének a világban. Protestánsként, reformátusként.

Nem csupán szakmai, de hitünket is megpróbáló-megmozgató meghívásnak tettünk eleget testvéremmel, amikor építészként megbízást kaptunk a Diósdi Református Missziói Gyülekezet vezetésétől új templomuk tervezésére.  A presbitérium egyik kérése az volt, hogy az épület – praktikus oldalról – több legyen, mint hagyományos református istentiszteleti hely, a komplexumot úgy tervezzük meg, hogy a gyülekezet meglévő és reménybeli kisebb-nagyobb közösségei is otthonuknak érezzék, ne csupán vasárnap délelőtt, hanem minél több hétközi alkalom során. A másik kérés ezzel összefüggésben, hogy a templom fejezze ki a gyülekezet missziós elkötelezettségét, nyitottságát a kisváros minden generációja felé. Legyen kapu, belépő egy közösségbe, itt és most, a diósdi reformátusok közösségébe, és belépő a közösségbe, az örökké valóba, az Istennel kötött szövetségbe.

A tervezés során – azt az utat jártuk végig gondolatban – ahogy mi magunk keresztények lettünk. Ahogy a Szentlélek működött, és ahogy a találkozást előkészítette, annyi ember, közösség, alkalom és körülmény által egyengette. Mert ez utóbbi a mi emberi lehetőségünk: fészket rakni a Léleknek, maga a találkozás már az Ő hatalmában van. Hogyan kerültünk mi magunk és hogyan kerülhet bárki közelebb az Istenhez, milyen határokat, küszöböket, ajtókat és kapukat lép át, míg a szentek szentjébe belép, és hogyan formálható meg, hogy adhat keretet mindehhez egy épület? Abban biztosak voltunk, hogy bár ismerjük, és nem feledkezünk meg a szakrális építészeti hagyomány sok-ezer éves, köztük a református sok évszázados szimbólumrendszeréről, annak elemeit nem megidézni akarjuk, hanem ma érvényes és érthető formába öntve újrafogalmazni a ma embere számára, legyen az hívő, vagy kereső. Templomot emelni, mely megszólít, befogad, Isten jelenlétébe hív.

Megszólít

Elsőre az épület tán szokatlan, nem „templomszerű” formája hívja föl magára a figyelmet. A harangtorony izgalmas tömege, az utcára néző homlokzat rendhagyó kontúrja, és a nagy nyitott falamellás üveghomlokzat már elsőre meglepő lehet. Nem véletlen, hisz az üzenet, amit mi, keresztyének képviselünk bármilyen régtől fogva igaz, mégis, itt és most, szintén friss, meglepő, izgalmas és rendhagyó. Isten – Jézusban emberi teste öltve – meglátogatta az embervilágot, és egyházán keresztül ma is jelen van itt a földön!  ,,Én vagyok az ajtó” mondja. És valóban: az egyház, konkrétan a helyi hívők közössége – mint Jézus itt és most jelen lévő teste – egyfajta ajtó, azaz belépő út az Istenhez. A közösség és az annak otthont adó épület, akár egy nagy, nyitott kapu fogadja a betérőt. A főhomlokzat nagyvonalú átlátszó üvegfala nyitottságot sugároz. Ez a tervek szerint szőlővel futtatott zöldhomlokzat egyszerre bír szimbolikus üzenettel, biztosít kellő átláthatóságot, és ha beléptünk az ajtón, egyben biztonságot nyújtó elrejtettséget is …

A kapu külső, befoglaló kontúrját egy fal- és tetősíkokból hajtogatott, törtvonalú keret alkotja. Mint egy nagy sátor, vagy palást, ami elrejt, megóv és összegyűjt, de amely egyben kellően szabad, hogy bárki belépjen alá.

Befogad

A tervek szerint a belépőt egy tágas, szabadon bejárható tér fogadja, mely közlekedő, társalgó, kávézó és a templom előtere is egyben. Innen nyílnak a templomteret karéjszerűen övező egyéb helyiségek is, mint a baba-mama szoba, a kis- és nagyterem, az iroda és a mosdó-WC blokk, melyek reményeink szerint kellemes, szellemes kreativitásra és közösségi együttlétre invitáló helyszínei vagy kiszolgálói lesznek a csoportfoglalkozásoknak, munkamegbeszéléseknek, találkozóknak és más gyülekezeti alkalmaknak. Mert első találkozásunk az Istennel legtöbbször embereken keresztül, valamilyen kisközösségben történik, mely befogad, de nem zár be, nem nyel el, szabad teret enged, sőt tovább segít az úton, hisz nem önmagáért van, hanem azért, aki létrehívta.

Isten jelenlétébe hív

A templomtér – mint a liturgikus hely – az ószövetségi szent sátor szentek szentjének mintájára az épület belső védett zónájába került. Egyfajta ház a házban. A tér különlegességét (tisztaságát, szentségét) kiemeli a fehér szín is. Izgalmas az a kapcsolat, ami az előteret és a templomteret összeköti-elválasztja: nem ajtó, hanem egy nagy nyitható paravánfal (kárpit). Valójában az épület teljes alsó-földszinti – horizontális – zónája a nyüzsgő emberi tevékenységek és kapcsolatok dimenziója: szigetszerűen elhelyezkedő, jórészt fa- vagy faburkolatú tárgyak, épület-elemek, bútorok és a köztük áramló tér. A szakrális dimenzió e fölött jelenik meg, felhőként lebegve, a karzat és tetőszint hófehér tömbje, egyszerre súlyos és könnyed, akárcsak Isten Jelenléte. Fényét nem oldalról, a környezetéből kapja (ahogy a földszint) hanem fentről az ég felől.

Az építészet iránt érdeklődők számára érdekes lehet a templomtér rendhagyó alaprajza. A telek adottságaiból következő trapézforma sajátos karéjszerű belső elrendezést kínál. A térszervezés sikeresen ötvözi a szimbolikus-centrális (református hagyomány) és a funkcionális-frontális (katolikus hagyomány) forma előnyeit és áldásait. A tér gyújtópontja a templomhajó oldalára illeszkedő szószék-úrasztala (református tradíció). Itt foglal helyet a szolgálók közössége, ami az igényeknek megfelelően nem csupán a lelkészt, hanem a dicsőítő zenekart is jelenti. E köré szerveződik két irányból a hívek padsorai ,,L-alakban”, rá válaszul, egy szinten feljebb a karzat. Teszi ezt úgy, hogy a lelkésznek mégsem kell 180 fokban prédikálniuk, mint annyi régi református templomban, hanem szembe fordulhatnak a gyülekezettel (frontális elrendezés).

A szövetség jelei

,,Ő a fény, mi színei” szól a reformátusok egy kedves, Istent dicsérő éneke. A templomtér az Isten és az ember szövetségének kiemelt tere és helye. A tér a két szövetségkötés jelét hordozza. Az első szövetség, Isten általános kegyelmének jele a szivárvány: a tetősíkba vágott hét felülvilágító résen bejutó színezett fény emlékeztet erre. A második szövetség jele a megterített asztal, az Úr asztala, amely maga köré gyűjti a Krisztus-híveket.

Reményeink szerint a templom kortárs, minimalista formavilágával – mely a puritán protestáns hagyományok méltó mai örököse – a maga indirekt módján, hordozójává válik az evangéliumot hirdető számos bibliai szimbólumnak. Az épület különös formája, mint a mindig úton járó Isten-népe szent sátra, a belső templomtér, mint a Szentek szentje, a fölötte lebegő karzat és tető, mint Úr jelenlétére utaló felhő, a szőlővel futatott függönyfal, mint Isten országát felidéző szőlőskert, és a hozzá lépés lehetőségét kifejező ajtó, mind-mind Róla beszél, nekünk szól, XXI. századi Istent-keresőknek, rátalálóknak. 

Isten Lelke adjon erőt a gyülekezetnek, hogy templomuk, közösségük és általa az Isten országa épüljön Diósdon!