A 90. zsoltár átirata
az ember énközpontú évszázadaiból
Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre.
Elődeim, hogy szárnyaljon a lelkük, egykor templomokat építettek Neked
Mielőtt hegyek születtek, mielőtt a föld és a világ létrejött, öröktől fogva mindörökké vagy te, ó, Isten!
De lásd, nekem nehéz a szívem, hegyeknél nehezebb
A halandót visszatéríted a porba, és ezt mondod: Térjetek vissza, emberek!
Mert Téged Uram, kézzel nem foghatlak
Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, mint egy őrváltásnyi idő éjjel.
S a pillanatban, miben élek, sodró, vibráló, lüktető jelenben,
Elragadod őket, olyanok lesznek, mint reggelre az álom, mint a növekvő fű:
Te Uram, mintha csak álom lennél,
reggel virágzik és növekszik, estére megfonnyad és elszárad.
S ha egy-egy imában feléledsz, szétfoszlasz, ha vége
Bizony, elmúlunk haragod miatt, indulatod miatt megsemmisülünk,
Bizony, logikus, hatékony világunkban nincs biztos helyed
ha magad elé állítod bűneinket, titkolt vétkeinket orcád világossága elé.
Mert se kísérlet, se használat próbáját ki nem állod
Elmúlik minden napunk haragod miatt, úgy elmúlnak esztendeink, mint egy sóhajtás.
Csak sóhajtásainkban őrizünk: Óh, Istenem!
Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.
Eljárt volna fölötted az idő?
Ki tudja, milyen erős haragod, és milyen félelmetes felháborodásod?
Haragszunk Rád, hogy voltál, s most nem vagy!
Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!
Hát mutasd magad, újra!
Fordulj hozzánk, URam! Meddig késel? Könyörülj szolgáidon!
S mi hozzád fordulunk!
Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként, hogy vígadjunk és örüljünk egész életünkben!
Ha meglátjuk Boldogságodat ,
Örvendeztess meg bennünket annyi napon át, ahányon át megaláztál, annyi éven át, ahányban rossz sorsunk volt!
A szenvedőn túli, nevető, vidám arcodat
Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon, és méltóságod fiaikon!
Hiszünk majd újra, s ebben a spirituális flowban
Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata!
Foszlik bennünk számító érdek, kínzó kétkedés, maguk féltő csípős cinizmus!
Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!
Csak munkáljál bennünk! Csak formáljon kezed!
Így szólunk hozzád pimasz-keserű magányuk önkörébe zárva, magunkat Istenként imádva.
De törd, a kört! Állíts helyünkre! Hogy lássunk valódi helyeden, helyesen, újra!