„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – hangzik Tamási Áron szállóigévé lett mondata. Az otthon-lét, az otthonosság valóban alapvető igényünk. De vajon hol vagyunk otthon? Otthon vagyunk-e egyáltalán? Hogyan található meg ez az otthon? Vannak olyanok, akik egész életükben nem érzik otthon magukat sehol, semmilyen közösségben, és elsősorban önmagukban nem. Mások egy-egy trauma, fájdalmas seb hatására válnak otthontalanná érzelmileg. Megint másoknak el kell hagyni az otthonukat, vagy elveszítik… Megannyi otthontalanság. Pedig az otthon, a biztonság alapvető vágyunk, a harmónia feltétele. Az otthonosság rokon szava a biztonság, a megszokottság, az ismerősség. Az otthon jó esetben az a hely, ahol úgy jó lenni, hogy a legteljesebb mértékben lehetünk. önazonosak. Már az anyaméh békéje után átéljük az első „otthon”-tól, az anyánktól való elszakítottság traumáját, és nagy kérdés, hogy megadatik-e a gyermekkorban az a biztonságos otthon-élmény, ami aztán az egész életünk vissza-visszatérő nosztalgiájának alapélményévé válik.
Bár nehéz visszaemlékeznem, de úgy rémlik, hogy a gyermekkoromnak nagyon sok ilyen része volt. Az otthonunknak mindig volt egy kuckóssága. Tizenhárom éves koromig egyedül birtokoltam a szüleim és a nagyszüleim szeretetét, korán született, első unokaként. Édesanyám volt az igazi mágus, ennek az otthonosságnak a mestere, aki nagyon értett a családi rítusokhoz, a bensőséges pillanatok megteremtéséhez. Édesanyámat tizenöt éves koromban viszonylag hirtelen elvesztettem. Bár az ember a születésétől tanulja az idegenséget, az otthontól való elszakadást, ez a folyamat az én életemben hirtelen felgyorsult. Hirtelen váltam idegenné mindentől, kilökődtem az otthonosságból az univerzum otthontalanságába, dermesztő hidegébe. Máig emlékszem arra a hirtelen jött elvágyódásra, amivel ebből az otthontalanságból vágyakoztam valahová, valami ismeretlen, de mégis otthonos helyre, ahol nem kell éreznem ennek a világnak a ridegségét. Ez a furcsa idegenség elkísért a középiskolában és az egyetemi éveim alatt is. Valójában mindenhol idegennek éreztem magam, vagy legalábbis mindenhol fel tudtam tenni egy idő után a kérdést, hogy mit keresek én itt. Negyedév végén egy furcsa, számomra szinte kizárólag ismeretlen emberek által szervezett evangelizációs táborba keveredtem. És ott, abban a kis balatoni faluban történt valami, ami azóta is alapvetően határozza meg az életemet. Olyan emberek között, akiket szinte egyáltalán nem ismertem, soha nem tapasztalt otthonosságot, bensőséges szeretetet éreztem meg. Ráadásul én, aki egy poroszosan nevelő apa feltételekhez kötött szigorú szeretetét ismertem, elkezdtem azt érezni, hogy létezik egy mennyei Atya, aki mélyen, olyan megnyugtató és elfogadó módon szeret engem, hogy ettől még a fűnek is más színe lesz, és az egész világ valahogy otthonossá válik, sőt én magam is otthonossá válok a saját magam számára. Sokak megtérésélményével ellentétben az én első és meghatározó istenélményem ez a semmihez sem hasonlítható otthonosság volt, ami szeretetet sugárzott rám a kövekből is és saját magamat is szépnek láttatta velem. Ma már úgy látom, hogy egy rövid de csodás időre Isten megengedett valamit látnom abból a szépségből, amit Ő bennem lát. Vagyis hirtelen otthonra leltem magamban, a világban, végső soron pedig Istenben.
Mivel a családom klasszikus és büszke tradicionális református család volt és magát a tábort is reformátusok szervezték, az utam az addigi tartalom nélküli hagyományok közül a református egyházba vezetett, immár tudatosan, mélyülést keresve. De a lelkesedés nem reformátussá, hanem hívővé tett és a legelső időkben ekkor mindenkire, aki kereszténynek nevezte magát, úgy néztem, mint velem közös titok tudójára, boldog rokonszenvvel. Ma is hálás vagyok a Magyar Evangéliumi Keresztény Diákszövetségnek, hogy a megtérésemtől kezdve segített abban, hogy ez a kezdeti nyitottságom legalább valamilyen szintig megmaradjon. Otthonomként ugyanakkor a református egyházra tekintettem és egyre mélyebben merültem el a teológiájában, hagyományaiban, szertartásaiban. Identitásom legmélyebb elemévé vált biblikus kegyességem, szó szerint minden napom részévé lettek a bibliaórák, imaközösségek, bizonyságtételek. Rövid idő alatt nagyon boldog tagja lettem ennek az egyháznak, tágabban pedig öntudatos protestánssá lettem. Ma is nagyon hálás vagyok annak a kegyességi hagyománynak, amit én elsősorban Erdélyben a Visky Feri bácsihoz, Visky Andráshoz és Horváth Leventéhez köthető közösségekben éltem meg és sajátítottam el. Ezek mély és máig meghatározó részei annak, hogy hol és hogyan is érzem magam leginkább otthon. A megérkezés boldogsága után hosszú évek hitélete következett öntudatos és lelkes reformátusként, miközben éreztem az egyház, mint részben történeti és emberi konstrukció belső feszültségeit, bizonyos gyengeségeit is. A válság azonban nem az intézmény hiányosságaiból fakadt, hanem a saját Isten-kapcsolatom megrekedéséből. A napjaimat kezdő bibiaolvasás, imádság elkezdett gépiessé válni. A számos esti bibliaóra, amire jártam és a mozgalmi élet fordulatszáma kiégéssel fenyegetett. Egyre többször kérdeztem meg, hogy mit vár tőlem az Úr és mi a célja az életemnek. És nem a nagy és jól tudott válaszokra voltam kíváncsi, hanem valami kevésbé grandiózusra, valami apróra, emberszabásúra, otthonosra. Ekkoriban a MEKDSZ körünkben a “Nap fivér, hold nővér” című vilm vetítésére a városban csak nemrég megtelepedett fiatal ferenceseket hívtuk meg „szakérteni”, bizonyságtételre. Egyikükkel beszélgetve egy új és addigi aktivista életemmel szöges ellentétben álló választ kaptam a kérdésemre: „Azért vagyunk a világon, hogy Istent szemléljük”. Ez a furcsa mondat legalább annyira bosszantott, mint amennyire vonzott, így egyre többször fordultam meg a ferencesek között, egy korábban nem tapasztalt lelkiség vonzásában. Sajátos módon a hitéletem kivirágzott. A korábbi évek egyvalamit bizonyosan mélyítettek bennem. Noha a megtérésem alapélménye az otthonlét és a biztonságot adó Isten szeretete volt, a megtérésre fókuszáló protestáns kegyesség folytonosan a bűnös voltomat emelte ki. Én, aki csekély önértékelést kaptam, nagyon nyitott voltam az állandó önostorozásra, folytonos bűnbánatra. Ez viszont annak ellenére is egy szigorú Atya képét vetítette elém, ha elvileg Isten végtelen szeretetéről tettem is folyton tanúságot.
A ferencesek között újra megláttam Isten szeretetét és át is éreztem ezt. Újra megérintett az a mély otthonosság élmény, ami már csak azért is furcsa volt, mert az egész korábbi kegyességem, teológiai felfogásom más volt, mint amit ott láttam. Egyszerre volt mindez idegen és valamiképpen végtelenül otthonos. Hirtelen ráébredtem, hogy a kereszténység hagyománya sokkal nagyobb és gazdagabb, mint amit én addig átéltem belőle. Olyan kincseket fedeztem fel, amik egyre több segítséget adtak egy elmélyültebb hitélet megélésében. Megtanultam értékelni a csendet és a csendben megszólaló Istenre várakozás örömét. Az új felfedezésének örömében azonban nem tudtam nem észrevenni a helyzet zavarba ejtő ambivalenciáját. Miközben megnyíltam egy új hagyomány befogadására, át kellett élnem a határokat is, amik a felekezeteket elválasztják. Úgy éreztem magam, mint az elvált szülők gyermeke, aki megszenvedi a valamikori válást, és noha az egyik szülő mellett áll, valójában a teljességre vágyik. Rá kellett döbbennem, hogy egyszerre igaz, hogy otthon vagyok és hogy minden emberi közösségben idegen is vagyok némileg. Az a boldogító otthon-lét, amit a megtérésemkor átéltem, nem függött emberektől, hiszen még csak nem is ismertem a legtöbbjüket. Nem függött felekezettől sem, mert egy református közösségben, református templomban történt, de abban a faluban, ahol az én soha nem ismert egyetlen katolikus felmenőm, az egyik dédnagymamám élt, és meg vagyok róla győződve, hogy imádkozott értem.
A világ, még a keresztény világ is, emberek közössége, akik a megtérésük ellenére hordozzák gyengeségeiket, sebeiket, bűneiket. Ebben a bűnös világban, még az egyházat megtartó krisztusi jelenlét ellenére is megmarad az idegenség bennünk. És mégis, tanúsíthatom, hogy lehet átélni ezt a csecsemő korunktól vágyott otthonosságot, ám egyedül Istenben. Idegenek vagyunk ezen a világon, de van egy otthonunk, aki teremtett és jobban ismer, mint mi magunkat. És aki megbékéltet minket magunkkal is Krisztusban.