Istent csak Isten jelentheti ki

Ezt a szélsőségesen protestáns gondolatot egy trappista szerzetes fogalmazta meg. Hosszú istenkeresése végén rátalált Isten, és boldogan éltek, míg a szerzetes át nem költözött végleg az Úr országába, itt hagyva minket rajzaival, írásaival. Ez az egyik leírt tapasztalata volt Thomas Mertonnak. Nagyon kijózanító, kellemetlen böjti olvasmány ez, mert a böjtben újra lángra kap az emberi lélek ösztönös szünergizmusa[1].

A protestantizmus tudatosan küzd ugyan minden emberi érdem, Istent befolyásoló módszer és trükk ellen, de a kollektív tudattalanunkban ott lappang a szünergizmus, ami valahogy mindig felszínre tör, a protestáns lélekben így: Ha a megváltáshoz nem járulhatok hozzá, akkor az istenélményhez kell hozzájárulnom. Így születnek meg azok a lelki tanácsok és írások, amelyek abból a szent vágyból születnek, hogy Istent közel érezhessük magunkhoz, de a végén mégis csak egy módszertan marad a kezünkben: ,,Így és így vezet Isten…. Így változhat meg az imaélet…. Így lehet győzni.” Az isteni életről szóló tapasztalatok így csúsznak le egyszerű tanácsadássá, amelyek emberektől indulnak és emberekhez érkeznek. Sokszor így működik a böjt, de más témát is lehet ide írni. 

Jézus a böjtről nem sokat mondott. Gyakorolta, olvassuk róla. Elmondta, hogy ha valaki böjtöl, ne tegye a kirakatba. Nem arra való. Egyszer elmondta, hogy a gonosz egyik fajtája csak imádság és böjt által űzhető ki. Erről se mondott többet. Kár. Így nem értjük miről van szó.  Viszont sokat beszélt a szeretetről, Istenről, a nagyvonalú életről, a gondviselésről és a bizalomról. A böjt témában egy kicsit magunkra hagyott bennünket. Mintha nem kéne ez annyira Istennek. Nekünk kell? Mire jó nekünk a böjt? 

Böjtölésünk formája sokat elárul rólunk, Istenről viszont semmit.  Lehet ez is önmagunk szórakoztatása, mint minden a vallásban. A böjtölő ember itt megjelenhet, mint lelki nagymester, mint aszkéta. Saját szememben néha ilyennek látom magam. Elég vicces így látni magamat, főleg, hogy senki nem így lát.  Ez a böjt csak önmagamról szól. Istenhez semmi köze, Ő, ha akar, megszólal még a böjtölésem ellenére is. Ez Tőle függ.

Istenre nem lehet hatni. Ez az igazság, és amennyire kemény ez a beszéd, annyira felszabadító is. Nem kell böjtölni csak lehet. Istent nem fordíthatod magadhoz, de magadat fordíthatod Isten felé. A testnek van lelke, és a léleknek is van teste. Ez az ember. A böjtben testtel akarjuk megfogni a lelket.

A mesterséges ínség létrehozása folyamatosan korlátokhoz vezet: valami megállít, mielőtt még kielégült volna a hiány. „Miért nem lehet enni, inni, pihenni, szórakozni?” – Ezek a szenvedések visszakérdeznek, és belső párbeszédbe állítják a testet és a lelket. Útitársakká válnak a megváltás útján, és nem kell, hogy egymás ellenségei legyenek. (ld. Róma 7).  A sikeres böjt az, amikor a test megfogja a lelket, imára készteti, és a lélek kész lesz a testet uralni. Fordul a kocka. Innentől a lélek diktál, és testen élünk lelki életet. Ez egy dinamikus egyensúly, ami néha ugyan felborul, de a böjt egy olyan önfegyelmező gyakorlat, amelyben a lélek és a test is visszakerül a helyére.  A böjt véleményem szerint ezt kell szolgálja és ehhez kell eszköztárát igazítani. A legrégibb gyakorlat és a legtöbb tapasztalat az étel megvonása kapcsán látható. A sportos életet élők, vagy diétázó emberek közül sokan alig esznek húst. A hús elhagyása a mai vegán konyhák világában nem mindenkinek jelent megvonást.  Az a böjt, ami testsúlyvesztéssel jár, biztos, hogy belső harcokat eredményez, de ennek nem sok köze van Istenhez, sokkal inkább magunkhoz. Azt érdemes megfontolni, hogy erre szükségünk van-e? Egy büszke egóért vagy szebb testért böjtölni kár. De egy fegyelmezett életért, egy Istenre váró lélekért önfegyelmi lelkigyakorlatot végezni talán már érdemes. Ezek a hetek elénk hozzák ezt a témát, lehet keresni, próbálni a saját utunkat. Isten útja azonban az Övé. Akkor jelenti ki Magát, amikor akarja. Semmit sem tehetünk érte. Várjuk, reméljük, hisszük.


[1] a kegyelemmel való együttműködés dogmatikai szakkifejezése. – Az ember a neki fölajánlott kegyelmet szabadon elfogadhatja vagy visszautasíthatja. Forrás: http://lexikon.katolikus.hu