Ami a templom a térben, az az ünnep az időben – hallottam egyszer régen valakitől. Szükségünk van kiemelt helyekre és órákra, szükségünk van ünnepekre – hogy visszataláljunk, újra éljük őket.
Ünneplésünknek megvannak az ismerős ízű, illatú, otthonosan belakott, jól bevált formái. Ebben az évben azonban más körülmények között ünnepeltük a Húsvétot és a Pünkösdöt – és a közelgő advent is szokatlan lesz. Elmaradt a sok fontos külső és talán ennek nyomán a belső tartozék is. Ahogyan ez az egész év is más, mint a korábbiak.
Elgondolkodtam azon, most, hogy ennyire más körülmények között lépünk az adventi készülődésbe, miben más számunkra ez az advent, mint az eddigiek.
Hozzá kellett szoknunk ahhoz, hogy “ember tervez, Isten végez”. Tényleg nem tudunk tervezni, nem tudjuk, mit hoz a holnap. Valóságos megéléssé lett: Isten kezében van a sorsunk. Azzal is szembesültünk, hogy a betegség és vele együtt a halál bármikor ránk törhet. Az agyunkkal tudtuk, csak nem számoltunk vele. Most komolyabban mondjuk az ige szavait, mélyebben átélve igazságát: “ha az Úr akarja és élünk”.
Miben változtatja meg a közelgő adventet ez a megtapasztalás?
Először, advent az Eljövendő felé irányítja a figyelmünket. Aki egy személy, nem egy tragédia vagy valamilyen természeti jelenség. A jövő nem arctalan. Mi Jézust várjuk: az Eljövendőt.
Nem tudjuk, mit hoz a holnap – de azt tudjuk, hogy ma vagy holnap vagy később, de Jézus visszajön. Ez a legbiztosabb pont. Jelen életünk minden pillanatát ezzel a jövőbeli ponttal kell összekötnünk, hogyha látni akarjuk az előttünk álló utat. Advent arra hív, hogy vegyük komolyan ezt a jövőt, és számoljunk vele!
Úgy van ez, mint amikor a diák várja a szünidőt, vagy a gyermek a Karácsonyt: Most már mindegy mi történik, legyünk gyorsan túl rajta, mert alig várjuk, hogy jöjjön a szünidő, már arra tervezünk. Jöjjön el az a gyertyafényes különleges Karácsony este, csak addig kell kibírjuk. Természetesen nem mindegy, mi történik itt a földön és az életünkben Jézus visszajöveteléig – de mégiscsak erőt ad az, amit várunk, ami biztosan eljön, ahhoz, hogy kibírjuk azt, ami van, hogy megbirkózzunk az előtte lévő bizonytalannal, mert van egy biztos pontunk.
Másodszor, advent az Élet ünnepe. Annak a nagybetűsnek. Annak, ami odaát vár ránk, aminek a fénye átjárja a hívő ember jelen életét és halálát is. Minden halál az itt maradók felől tragédia és veszteség. Természetes, hogy ettől néha félünk. De ha szeretünk élni, tudnunk kell, hogy ami utána jön, az még jobb lesz, és még jobban fogjuk szeretni. Advent erre is ráirányítja a figyelmünket: arra az Életre, Aki legyőzte a bűnt, legyőzte a halált! Amikor olyan kiszámíthatatlan a holnap és olyan ijesztően közel jött a halál lehetősége, advent reményt ad: Van jövőnk! Nem is akármilyen!
Talán ezen az ünnepen a díszletekből kevesebb jut, idén az ünneplést segítő lelki-vallásos formákból is kevesebbet kapunk; de az ünnep így is megélhető. Nekünk, akik hiszünk, talán könnyebb. Ám mi marad azoknak, akik a Karácsony belső tartalmát nem ismerik, vagy ismerik, de nem vált hitté az ismeret, nem járta át őket? Nekik mi marad, ha a járvány elveszi a díszleteket? Nekik mi maradunk! Mi lehetünk azok, akik elzengjük az Evangéliumot (a jóhírt!) nekik, mint az angyalok az első Karácsonyon. Nekik mi lehetünk azok, akik az ünnep igazi, eredeti tartalmára irányítjuk a figyelmüket, és az advent reményt adó, de egyben végítéletről szóló hírét átadva, segíthetünk Istenre találni.