Egy tradicionális református családban nőttem fel, ahol a kelleténél többet nem beszéltünk a kereszténységről. Mindez inkább valamiféle kulturális identitáselemként jelent meg számomra főképpen apám gyermekkori élményeiből, hagyományaiból összeszőve. A karácsonyaink így nem Krisztus születésének mélységét hangsúlyozták. Ennek ellenére minden gyermekkori karácsonyomra úgy emlékszem vissza, mint a tökéletes varázslatra, a legteljesebb boldogság megélésére. Mindig plafonig érő fánk volt, amit én mindig csak tökéletesen feldíszítve, a csengő megszólalása után, a Mennyből az angyal felhangzásakor láttam először. Az én esetemben nem volt traumatikus az, amikor nyolcéves korom táján ráébredtem, hogy ők a Mikulás és az angyalok, mert az édesanyám angyali meglepetései, a készület lenyűgöző izgalma tovább éltette a csodát. Anyukám az ünnepek és a meglepetések mestere volt. Sosem kértem ajándékot, mégis minden tökéletesnek tűnt. Nem az ajándék ára, hanem a személyességük, jól kiválasztott volta tette igazán fantasztikussá az ünnepet. Minden karácsonykor nálunk, a hosszú ideig egyetlen unokánál és unokahúgnál gyűlt össze a család, én csetlettem-botlottam a sürgő-forgó felnőttek között és ámultam mindenen, az illatok és a hangok előre jelezték a varázslatot. Már napokkal karácsony előtt hazahozta édesapám a fenyőt, ami az én szobámból nyíló erkélyen volt az őszi almával együtt. Ez a két illat azóta is rengeteg örömöt ad. Szenteste előtt kisebbként valaki szánkózni vagy sétálni vitt, később a konyhában várakoztam izgatottan, közben az ablakon kinézve számoltam az ablakokban megjelenő karácsonyi fényeket.
A gimnázium első osztályába jártam, mikor hirtelen elsötétült az égbolt fölöttünk. Másfél éves kishúgom november elején egy lázgörccsel két hétre kórházba került, majd december elején édesanyám, a családi karácsonyok varázslója is súlyos beteg lett. Sokáig agydaganatra gyanakodtak, végül agyvelőgyulladásban halt meg öt hónappal később. A karácsonyunk csodáját egyik percről a másikra fújta el mindez. A kishúgomat elvitték a nagynénémék, mi édesapámmal kettesben voltunk. Nem volt fa, nyilván ajándékok sem, más foglalkoztatott akkor. Édesapám a nappaliban zokogott, én a sötét konyha ablakából néztem a „boldogok” fényeit. Bő három hónap múlva édesanyám meghalt, a karácsonyaim pedig sosem lettek már olyan mennyeiek, mint addig voltak. Ma már tudom, elsősorban Anselm Grün: Karácsony az újrakezdés reménye: az ünnep szimbólumai című könyvéből, hogy a gyermeki karácsonyok varázslata valóban lehet a menny előíze, a csoda megtapasztalása. Én azonban ezután a vágyakozásban igyekeztem fellelni a karácsony értelmét. Minden karácsonykor a fantáziámba menekültem és elképzeltem, hogy milyen lesz majd az életem egy teljes családban.
Egyetemi éveimben tértem meg. Ettől kezdve a karácsonyaim kizárólag Krisztusról kezdtek szólni. Emellett azonban bennem volt egy elég jelentős bűntudat a gyermekkori karácsonyok miatt, amikor a varázslat, a csoda játszotta a főszerepet. A kettőt éveken át nem tudtam összeegyeztetni. Évekkel később karácsonyi időben egy ferences kolostor kápolnájában térdeltem többekkel együtt, amikor Isten azt mondta, hogy a gyermekkori karácsonyaimban édesanyám varázslatán keresztül Isten szeretett engem, az Ő varázslatát élhettem át.
A tudatlan varázslat-élmény így összeérhetett a későbbi tudatos Krisztusra figyeléssel, és ma együtt öltöztetjük ünneplőbe a házat a gyerekekkel. A látható csoda nincs ellenére Istennek, aki együtt örül velünk a gyertya fényében. Sőt, inkább ezen a módon is közel jön, az örvendezésben is megtalálható. Valójában éppen a gyermekként átélt csoda igazi tartalmára vágyódunk. Ez a vágyódás azonban a legnagyobb csodára való vágyódásunk, arra a szemmel láthatatlan csodára, ami minden láthatóban mint ígéret és reménység mutatkozik meg, a mi szeretetben és gondoskodásban gazdag Atyánk ajándékaként. Maga az első karácsony is éppen ez: a látható csoda megláttatta a láthatatlant a pásztorokkal, a bölcsekkel, Máriával és Józseffel. A láthatatlan és kimondhatatlan vált láthatóvá és kimondhatóvá. Adja meg a mi Urunk, hogy a külső és belső csodáink összeérjenek bennünk és mind Rá mutassanak!