Képzelt riport egy lelkésznővel

Itt állunk egy új építésű téglatemplom udvarán és arról beszélgetek veled, Hajnalka, hogy számodra mit jelent, hogy protestáns vagy.

– Már az, is hogy itt állunk a káposztásmegyeri templomnál, beszédes. Mert én ebben a templomban lakom. Nem csak a parókián, hanem úgy érzem, otthon vagyok az egészben. Az Úr házában lakom éjjel és nappal. Ez azt is jelenti, hogy számomra nem válik el markánsan a profán és a szakrális. A múltkor a templomban, a szószék mellett ágyaztam meg az egyik barátomnak, mert szeretett volna itt aludni. Az élet viharaiban az ember szeretne Istenhez bújni.

– Szóval akkor mégis van jelentősége a szakrális térnek.

– Igen, de valahogy úgy, hogy megszenteli a hétköznapjainkat. Például én tavaly éjszakánként itt tanultam egykerekűzni, de a keringő koreográfiát is itt gyakoroltuk a 25. házassági évfordulónkra.

– Mert hogy egy protestáns lelkész házasodhat – ez mindenképpen nagy szabadság, nem igaz? 

– Vagy inkább úgy mondhatnám, hogy a protestánsok (nem mindenütt) felszentelik (ordinálják) a nőket, és persze házasodhatunk is.

– Fontos neked az ordinációd?

– Ritkán gondolok rá, annyira természetes. De valahogy mégis fontos, mert helyet biztosít az egyházi rendben. Az igazi ordinációt mégsem kívülről kapom, hanem a szolgálat közben érkezik meg a Lélek fölkenése.

– Mesélsz erről?

– Hát például, amikor gyászolót kísérek – úgy értem, készülünk a temetésre, és ott a temetőben is vele megyek a koporsó vagy urna után. Ilyenkor én magam is újra belemerülök abba a beavatásba, amit a halállal való találkozás jelent. Ilyenkor igazán lelkésznek érzem magam.

– Lelkésznek lenni beavatás?

– Beavatnak az emberek a fájdalmaikba, titkaikba. Igen, ott vagyunk együtt, amikor fordulópontok vannak. Az örömökben is. Sokat táncolunk velük a lakodalmaikon. Mindezt nem élhetném így át, ha nem lennék protestáns.

– Prédikálhatsz is. Szereted?

– Az is az a fajta belső fölkentség állapota, amikor érzem, hogy híd vagyok Isten és az emberek között. Egyszerre figyelek Istenre és rájuk. Van bennem egy nyakas ragaszkodás az Igéhez, de mindig fontos, hogy mai és gyakorlati legyen az üzenetem. Ez terhet is tesz rám, de közben van bennem szabadság is.

– Éppen kérdezni akartam, hogy nem nehéz ennyi ember elvárásának megfelelni?

– Hála Istennek olyan sokszínű a gyülekezetünk, hogy lehetetlen mindenkinek megfelelni. Így azzal a boldog szabadsággal prédikálok, hogy akinek meg kell hallania, azzal a Szentlélek összeköt majd.

– A reformáció örökségéből mi a legfontosabb számodra?

– Mindig megújulni. Nyitottnak maradni minden iránt. Nagyon szeretek új ötleteket kipróbálni például a hittan oktatásban. De a lelkigondozásban is, ami a szakterületem, szeretek új utakat megismerni. Ez is vezetett ahhoz, hogy a pszichodráma szerelmese legyek. Mert a protestantizmusom jelent egyfajta emberközpontúságot is: „Ember vagyok; semmi, ami emberi, nem idegen tőlem” (Terentius Afer, Kr. e. 200). Így például nem idegen tőlem, ha valaki Máriához imádkozik, vagy fontos neki az agykontroll. De olyan embert is kísértem, aki nemet „váltott”.

– Nem érzel kísértést, hogy olykor elővedd a tanítói énedet és helyreigazítsad a klienst?

– De igen, csak elhessentem, mert olyankor nem a szószéken vagyok. A lelkigondozásban, lelki kísérésben jobban figyelek arra, amit a másik mondani akar, mint arra, ami nekem eszembe jut. Csodálatos módon Isten jelenlétében így is gyógyulunk.

– Van kedvenc bibliai részed?

– Ma ez: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róma 8,31). Mert a protestáns kegyesség harcos lelkületű. Sokszor nagyon tudatában vagyok annak, hogy keresztyén emberként erők metszéspontjában állok. Arra a szellemi, lelki harcra gondolok, amit az Isten Országáért vív „Aszlan serege”, hogy C. S. Lewis-t idézzem. Szeretek arra gondolni, hogy Jézus az én kapitányom.

– Milyen fegyvernemben küzdesz?

– Most az ima vált nagyon fontossá. A jezsuitáktól tanulom a szemlélődő imát.

– Ez nem annyira protestáns dolog.

– Az én protestantizmusom határtalan. Na jó, elszaladt az idő, megyek, főzök egy jó ebédet, mert komatálat is ígértem egy kismamának. Az a legnagyobb öröm, mikor születnek a babák.

– Apropó babák. A gyerekeidről nem mesélsz kicsit? Úgy látom, most nem. Az majd egy másik riport lesz.